Tanulmányok Budapest Múltjából 4. (1936)
Belitzky János: Száz év a pesti határ életéből : 1663 tájától 1756 tájáig 111-156
SZÁZ ÉV A PESTI HATÁR ÉUBTÉBÓT, (1663—1756) H7 pesti agának, hogy megengedte a Rákos mellékit marháj okkal járni, amidűn már ősszel a mező felszabadult volna és szénájukat elhordták volna. Áztat a némedi gazdák gulyásaitól hallotta.« 47 ) A két vallomás közötti ellentét csak látszólagos, mert a Rákos mellékét a kőbányai részeken a szentlőrinci határhoz tartozónak tudták az egykori falusiak. Ugyanígy járatták még marhájukat a szentlőrinci pusztára legeltetésre az üllőiek is 48 ) és »szerencse, ha az ócsaiak marhája is nem járt Szent Lőrinc puszta határára.« 49 ) A hódoltság sajátos helyzetéből következett, hogy az ittmaradt magyar jobbágyok a török uralmának idején is tiszteletben tartották a magyar földesurak jogait. Érvényesült ez a szokás a szentlőrinci pusztán is, amelynek birtokosa a hódoltság utolsó éveiben Vattay Pál és előtte Budai Pál volt. Tőle bériették »a Kőbányát és annak táját a jászberényiek.« 50 ) Ugyanígy tőle vették bérbe a cinkotaiak a csömöri és a szentmihályi pusztákat 51 ) és a török uralom alatt is vidékünkön élő cinkotai és némedi nemes emberek a szentlőrinci pusztát. A tanuk vallomásából kitűnik, hogy ezek a nemesek nagyszámú marhaállomány fölött rendelkeztek. Magának a némedi Tóth Gergelynek őszente, amikor »a Rákost a palotai határig bériette a pesti töröktől,« kilencszáz marhája is lejárt a Dunára itatni. 52 ) Ennek a Tóth Gergelynek talán rokona lehetett vagy talán azonos volt vele, az a némedi Tóth András nemes ember is, akinek nyaratszaka a szentlőrinci pusztán járt a marhája és aki a török uralom után Ráckevére kötözött. 53 ) Ugyanígy a magyar földesúrtól, Vattay Páltól is bérelték esztendőkön át a szentlőrinci pusztát, a Kőbánya környékével együtt, a Cinkotán, majd pedig Némedin lakó Halászi Mihály és Halászi Péter és a Némedin lakó Czene János. Ugyancsak a szentlőrinci pusztán járatta Vattay Pál is a maga ménesét »még török birodalma idejében is.« Az ő engedelme nélkül »senkinek sem volt szabad nevezett pusztában marhát járatni, sőt akárki marháját rajtakapták, el nem bocsátották, behajtották és azonnal a pásztort megbüntették. Levélt pediglen akkoriban Korponai Kiss András nevezett határoknak őrzője.« 54 ) Úgy látszik, hogy a magyar földesúr és a török földesúr között valaminő megállapodás lehetett, mert amint láttuk a szentlőrinci török földesúr is tilalmazta a pesti rác és török lakosok marhái elől a pusztát. A pesti határ földjét a rétek táján tilalmazta a török a barmok járásától és ezért a bérlők a marhát, amint megitatták a Rákoson, azonnal kijebb hajtották. 55 ) Ahogy azonban a rétekről a szénát betakarították, »azután mindennek szabad volt a Rákosban is legelni.« 56 ) így járt azután »Buda megvétele előtt a némediek ménese, gulyája itatásra a Rákosra, de csak akkor, amikor (már) mindenütt a mező fölszabadult.« 57 ) »Aratás után árt a némedi marha a Rákoson itatásra a török idejében, mikoron kiszáradtanak a székesek.« Ezeken a forró nyári és őszeleji napokon, amikor kiszikkadt a fű és rezgett a levegő a melegtől, hajtották a bérelt legelőkön tanyázó baromcsordákat és méneseket, hol a Rákosra, hol pedig a Nádas-tó mellett a Dunára, ott, ahol később a török világ után a gubacsi akasztófa állott. 58 ) Híres barompásztorok voltak többek közt ebben az időben a Némedin lakó Jobbágy István és a fia, akiknek vallomásaira hivatkoztak leginkább a tanuk. Ezek az egyszerű pásztoremberek járták a puszta határokat és jutottak kapcsolatba törökkel, ráccal, magyarral. Egy ilyen esetet mesélt
