Tanulmányok Budapest Múltjából 3. (1934)

Horváth Henrik: A budai Szent György-relief 105-126

114 DR. HORVÁTH HENRIK szerinti átvételek, hogy az egyik munka a másiknak az ismerete nélkül egyenesen elképzelhetetlen. A vágtató ló formái és tartása, a díszítő motívumok, a portrémedaillonokkal ellátott lószerszám olyan hasonlatosságról tanúskodnak, melyek csak közvetlen másolásnál lehetségesek. Ugyanez áll a magas háttámasszal ellátott nyeregre, a kard markolatára és a páncélzat egyéb részleteire is. Az előbbinek formája és díszítése kardoknál eléggé szokatlan, inkább a tőröknél szokott előfordulni, de ez esetben is nagyjában Felsőolaszországra korlátozva. A szent lovag arcélének vonalvezetése is mindenben követi Carpaccio Szent Györgyét. De megegyezik a tornadárda alakja is, mely mindkét esetben racionális okokból, a könnyebb szemlélhetőség kedvéért helytelen tartásban van visszaadva és a lovas jobb hónaaljából a lófej baloldala mellett a sárkány nyitott szájába vezet és ezáltal az egyenes tartásnál kifejthető lökőerőt teljesen elveszíti. Ez természetesen csak logikai okoskodás, mert optikailag ez a támadó lökés nagyszerűen érvényesül. Meggyőző hasonlatosságot tapasztalhatunk a sárkány alakjánál és tartásánál : a nagy, hurokban felkunkorított farkban, a denevérszerű szárnyakban, a harcrakészen felemelt mellső lábak kezelésében stb., melyek ennek a fantasztikus portentumképződménynek félelmetes, de tökéletes, természetesen ható, szinte zoológiailag is meggyőző vitalitást kölcsönöznek. Mivel Carpaccio képei után készült egykorú metszetek ismeretlenek, szobrászunk ezt a kompozíciót csak autopszia alapján ismerhette, mely alkalommal nyilvánvalóan részletes rajzokat is készített magának. Emellett szól a fény- és árnyékhatásokra beállított magas relief-technika is, mely szintén Velencében és általában Felsőolaszországban otthonos és lényegesen különbözik a klasszikus toszkánai basrelief-eljárastól. A budai dombormű művésze tehát nemcsak velencei mintaképek után dolgozott, hanem velencei vagy legalább is felsőitáliai műhelyekben nyerte kiképzését. Ezzel szemben azonban az első pillantásra talán jelentéktelennek látszó eltérések is megállapíthatók. Ló, lovas és sárkány zömökebb arányokban vannak visszaadva, a vaskos lólábak az állat ágaskodó helyzetét valószínűbbé teszik, eltekintve attól, hogy az állattest statikája az úgynevezett rövid vágtatásban megrögzített lónál sokkal meggyőzőbb hatást vált ki, mint a Carpaccio-kép nyújtott testtartása. A lófark és sörény a maguk kevésbbé feloldott nyalábalakú elrendezésükkel természetesebben, plasztikusabban és anyagszerűbben hatnak. A vaskosabb lovas összehasonlíthatatlanul biztosabban ül a nyeregben, mint elegáns mintaképe a velencei festőnél. Ezen felfogás értelmének megfelel az aránytalanul nagyobb, tömegszerűbben kezelt fejforma, amit a nimbusz hatalmas kőkorongja még jobban kiemel. A haj itt könnyű hullámzásokat mutat» holott a velencei képen lebegő és csillogó zárt tömeget alkot. A páncél, lószerszám, nyereg és nyeregtakaró plasztikai kidolgozása a kivitelnek olyan pedantériájáról és a részletekben kéjelgő oly nagy élvezetről tanúskodik, ami a milánói páncélcsiszárok legjobb munkáira emlékeztet, a tónusosán kezelt festményben azonban tudatosan vissza van szorítva. Még a sárkány is zömökebb arányokban van tartva, azonkívül elmaradtak a lángnyelv, a szőrös bőrrészek és egyéb fantasztikus adalékok mint a szobrászati munkaeljárásra kevésbbé alkalmas részletek. A meggyőző M