Tanulmányok Budapest Múltjából 3. (1934)

Horváth Henrik: A budai Szent György-relief 105-126

A BUDAI SZENT GYÖRGYREWBF 115 kompozició rovására megy Carpaccio képének két hosszúra elnyúlt állatteste, melyeknek súlyos elülső részei úgyszólván az üres levegőbe nyúlnak és amelyek számára az őket összekötő hosszú dárda semmiféle képszerkezeti támaszt nem jelenthet. A képhatás ezáltal labilis lesz és úgyszólván minden pillanatban összeomlással fenyeget. Ezt a benyomást a maga nemében gyönyörű, de szétfolyó, a jelenettől úgyszólván teljesen független életet élő tájképábrázolás lehetőleg még fokozza. A képhatás ezáltal gazdagabb, de nyugtalanabb is lesz, a drámai benyomás pedig lanyhább. A szigorú képszerkesztés egyáltalában nem tartozott a velencei festészet erős oldalaihoz, legkevésbbé Carpaccio műveiben. A budai mészkődomborműnél a hangulat lényegesen megváltozott. A két küzdő fél közelebb van hozva egymáshoz, a dárdanyél jóval rövidebb, miáltal a kompozició tengelye a csodásan kifejezésteljes lófejnél fekszik, Carpaccionál viszont a kissé erőtlenül a levegőben kapálózó patáknál. A kisebb arányokban tartott sárkánytest pedig a sziklatömb és a rajta álló várrom által nyomatékos hátvédet kap, mely a jobboldalon szereplő nagyobb testtömeget optikailag teljesen ellensúlyozza. Mindez a kép jelenet erőgörbéjének acélkemény és egyben rugalmasan rezgő vonalvezetést, az egész kompoziciónak pedig szokatlan intenzitású drámai feszültséget kölcsönöz. Ugyanennek a témának másik fogalmazását szintén Vittore Carpaccio kezétől látjuk a velencei S. Giorgio Maggiore-templom szentélyében. A képszerkezet itt már kevésbbé elnyúló, a szabályos négyszöget megközelítő formátuma folytán zártabbnak látszik, nem olyan erős a szétesés benyomása. A tájkép-háttér jobban a kompozícióhoz simul, vagy ezt legalább is nem befolyásolja hátrányosan. De itt is hiányzik reliefünk lapidáris zártsága és a pattanásig feszült drámai hangulat. A ló táncoló mozdulatai és a szent lovag kecses, negédes testtartása nem éppen alkalmasak ilyen hatások kiváltására. A lószerszám nem olyan széles és nehéz, díszítése ezúttal nélkülözi az applikált medaillonképeket és minden egyéb figurális elemet. Úgylátszik tehát, hogy szobrászunk Carpaccio mindkét munkáját ismerte. Emellett szól az a tény is, hogy a bekarcolásokkal vagy vésőütésekkel inkább csak sejtetett háttér nagyjában a S. Giorgio Maggiore képének tájképformáit követi. A tájkép Carpaccio két fogalmazásában lényeges eltéréseket nem mutat. Nem érdektelen, sőt a velencei iskolára nagyon jellemző, hogy az érett renaissance architektúrába keleti elemek is beleszövődnek. A két kerek toronnyal körülfogott városkaput például Carpaccio monografusai a kairói városkapuval azonosították, ^i) Vajjon rajzok közvetítették-e ezt a mintaképet, vagy Carpaccionak több kutató által feltételezett ^^) keleti utazása kapcsán tapasztalatból ismerte az eredetét, nem lehet eldönteni. Tény azonban, hogy ezek a tájképi és építészeti háttérelemek a relieflapon erősen redukált állapotban térnek csak vissza, de éppen lapidáris voltukban, szűkszavúságukban mesterien szolgálják a képszerkezet ökonómiáját. A stilizált szikla, a várrom és a fák a plasztikus tömegek kiegyensúlyozására feltétlen szükségesek, de ennél több már a kompozició zártságának rovására menne, ellenkeznék a képhatás anyagszerűségével és a szobrászati műfaj apriorisztikus követelményeivel. Mint az 1500 körüli Budának egész művészi élettartására 10*