Tanulmányok Budapest Múltjából 1. (1932)

Bierbauer Virgil: Pesti építőmesterek munkássága, 1809-1847 76-98

Az anyag gazdagságát és értékét csak annak teljes feldolgozásával és igen messzemenő kiadásával lehetne érzékeltetni, mert a hozzáértő számára ez iratokban városunk fejlődésének úgyszólván minden vonatkozása élesen megrajzolódik. Egy művészettörténetileg képzett szem részére ez a hatalmas egységes rajztömeg módfelett izgalmas anyag, mert abban az európai építőművészet a XIX. század elejéig terjedő szerves fejlődésének fokozatos elsorvadását és elhalását figyelhetni meg, nevezetesen azt, hogy a tradiciókon felnőtt építészetet, a mesterség szeretetéből és beható ismeretéből kialakult architektúrát miként váltja fel fokozatosan az iskolás tudás, a múlt építészeteinek száraz archeológiai ismeretére alapított eklekticizmus —miként fullad az építészet a sablonba —, amely azonban még a teljes lezüllés közepette is bizonyos magasabb közízlésbeli szintet képvisel a század második felének, különösen végének törekvéseivel szemben, amikor is minden építész »egyéni stílusra« törekedett, amikor a »stílusteremtés« vált jelszóvá. Ez a nagyon gazdag anyag feldolgozható volna a legkülönfélébb módszerekkel. Például kidomborítható volna, — amint azt egyízben megkíséreltem 1

) —. hogy a XIX. század elején a klasszikus köntösben még élő barokktradiciók miképen halnak el és miképen jelenik meg a 40-es években egy bizonyos tétova, kereső eklekticizmus, — mely majd a renaissance bizonyos ismeretére alapozott irány, — nevezetesen Pollack Ágostonnál, aki a korszak végén Ybl Miklós főnöke — másrészt a középkori formák, nevezetesen a csúcsív felé irányuló érdeklődés — főleg Zofáhl Iyórántnál, akinek irodájában Fessl Frigyes működött. A feldolgozás egy másik módja a monografikus lehetne, egyrészt felhasználván az egyes mesterek itt fekvő rajzait, másrészt azok élettörténetének részletes megírásával. Ezek a monográfiák egymás mellé sorakoztatva a száz év előtti építészetnek és művelőinek változatos képét adnák. Élén állna Pollack Mihály, aki tekintélyben és művészetben, belső kultúrában és alkotókészségben feltétlenül a legnagyobbszabású alakja volna ennek az arcképcsarnoknak. Az ő számára minden feladat művészi probléma volt, amelyet igyekezett minden részletében tökéletesen megformálni és kialakítani. Nagyszámú bérházainak alaprajzai részletmegoldásaikban valóban ugyanolyan elmélyedésnek, mesterségbeli tudásnak és műgondnak fokán állanak, mint két főműve, a Nemzeti Múzeum és az elpusztult Vigadó. Ép ezért munkáinak száma jelentékenyen kisebb, mint a kortársaié. (35 évi működése alatt 138 beadványi tervvel szerepel, amelyek közül csak 54 haladja meg az egyemeletest.) Sőt az adatok összehasonlításából észrevehetni azt, hogy bizonyos tartózkodással gyakorolta mesterségét, amelyet nem tekintett üzletnek. ( 1838-ban a nagy árvizet követő építőkonjuktúrában mindössze 16 épületre kért építési engedélyt, míg ugyanakkor Zofáhl Lóránt 67, Hild József 49 tervvel szerepelt.) Egész más természetű Hild József munkássága, akitől 30 év alatt 274 épület terve maradt meg. Irodája és építővállalata a nagybani termelésre törekedett és sikerült is neki az, hogy a Lipótvárosban egész utcasorokat építsen be két-három emeletes bérházakkal, amelyek homlokzatai különböző telekhosszúságokon ugyanazt az egyszerű ritmikus rendszert ismétlik. Talán azt mondhatná valaki, hogy Hild állandóan ugyanazt a sablont szabta házaira — viszont az eredmény nem volt kedvezőtlen! Hisz ismeretes, hogy a Mérleg-utcától az Arany János-utcáig terjedő általa tervezett dunaparti házsor a Iyloyd-palota hatalmas oszlopcsarnokával 77