Bónis György: Buda és Pest bírósági gyakorlata a török kiűzése után 1686-1708 (Budapest várostörténeti monográfiái 23. Budapest, 1962)
V. fejezet. Magánjog
toztatni. A meg nem esketett tanú ( testis iniuratus) még akkor sem érdemel hitelt, ha a legmagasabb méltóságot viseli. Egyébként is ki kell bővíteni a bizonyítás lehetőségét. Ezért javasolta, s ennek alapján az udvari kamara el is rendelte, hogy az alperes a szóbeli végrendeletet, a felperes pedig felhozott érveit a szokásos 6 hét és 3 nap határidőn belül bizonyítsa. így ment le a határozat az adminisztrációhoz, onnan pedig a tanácshoz. 663 A további eljárás most már nagyrészt akörül forgott, ki hol vétette el az eljárási szabályokat, mulasztotta el a határidőket. Kiderült, hogy a tanúk megesketése Multzfortélyosságánmúlott: mikor egy előző fázisban az adminisztráció előtt állottak, készségüket látva eltekintett tőle. A város továbbra is minden erejével támadta Multzot, de az adminisztráció is megmaradt előbbi álláspontján. Kijelentette, hogy a házasfelek szegényen jöttek Budára, s itt mindent együtt szereztek, tehát a hagyaték egyik fele közszerzemény jogán az özvegyé, a másik feléből pedig méltánytalan lenne alakiságok miatt kiforgatni. S a záró érvelés az ügy legfontosabb tanulsága is: Budán sok ilyen végrendeletet tesznek, mégis érvényesek, mert az itteni polgárság jogtudatlan, és joggyakorlata (stylus procedendi) eltér a jól berendezett, jogtudókkal ellátott helységekétől ! 664 A végrendelet tartalmát illetően először azt a kérdést kell feltennünk: mi lehetett a végrendelet tárgya? A közvagyonnak tekinthető tárgyakat egy érdekes tiltakozás alapján rekeszthetjük ki. Buda tanácsa 1692-ben a szokásos módon leltározta és becsülte az elhunyt Salgari postamester hagyatékát, benne a postakocsikat és lovakat is, majd az örökhagyó rendelkezése szerint ki akarta adni egy bizonyos Catassanának. Baar gróf (a postamonopólium birtokosa) azonban levelet intézett a városhoz, és kérte, adja ki a postaszolgálatra rendelt ingókat megbízottjának, mivel ezek „non tanquam res privatae, sed magis publicae censeri debeant", s így el nem idegeníthetők. 665 Gyakorlatibb az a kérdés, terhelte-e a polgári vagyont az a korlátozás, mely az ősiség rendszerében kiépített nemesi öröklési jogra oly súlyosan nehezedett, ti. az ősi javakról való végrendelkezés tilalma. Erre nézve egy későbbi tanúságot hozhatunk fel. 1748-ban a tárnoki széken a KLrempl-hagyaték ügyében hivatkoztak arra a kezdettől fogva (vagyis a város újratelepítése óta) élő budai szokásjogra, mely a gyermektelen örökhagyónak nemcsak szerzeményéről, hanem ősi (osztály útján reá szállt) javairól is szabad rendelkezést engedett, s az oldalág öröklését csak végrendelet híján nyitotta meg. 666 Ez annyit jelent, hogy az ősi javak csak a lemenők öröklésénél estek a végrendelkezési tilalom alá. Emlékezünk Mosel javaslatára is, amely a jószág eredetének kutatását mind a felmenők, mind az oldalág öröklésénél kirekesztette, 667 663 A keltezetlen vélemény uo.; a határozatok KA Exp. 1703. febr. 15, no. 29, és Btjkv. 1703. febr. 23, III. 606, IV. 584. 664 Acta adm. cam. 1702. ápr. 26. (1703. márc. 30, máj. 16.); KA Besch. Pr. VIII. vol. litt. S, 1703. máj. 16; KA Exp. 1703. júl. 9, no. 31. (az adminisztráció utolsó véleménye, a máj. 11-i és jún. 6-i beadványokkal). — Az itt idézett végrendeleti jogra 1. Hans Leníze : Das Wiener Testamentsrecht des Mittelalters I. ZRG Germ. Abt. 69 (1952) 98—154. 665 Btjkv. 1692. Jul. 24,1. 367—369. 666 OL Prot, sedis tavernicalis I. 664. 667 Pars II. tit. III. art. 6.
