F.Romhányi Beatrix - Grynaeus András - Magyar Károly Végh András: Ünnepi tanulmányok Kubinyi András 75. születésnapjára (Monumenta Historica Budapestinensia 13. kötet Budapest, 2004)

SZENDE Katalin: Ital vagy pénzpótlék? Borhagyatékok a soproni és pozsonyi középkori végrendeletekben

számító vörösbor, amelyet Wolfgang Knoll korábbi városbíró (18 akó)

31

, ill. Jacob Haytewr tanácsbéli úr (13 akó)

32 örökített a városra, Caspar Fuxel pedig 1 dreiling kétéves óbort (zwyvirdig wein)

33 testált a városra. A „közcélokra" szánt hagyatékokról a város legelőkelőbb polgárai rendelkeztek, akik a város közösségéhez való szoros kötődésüket, polgári öntudatukat ily módon is hangsúlyozni akarták. III. Folyékony tőke? Ahhoz, hogy az „Ital vagy pénzpótlék?" kérdésére végre válaszolni tudjunk, a tovább örökített bor értékét is ismernünk kellene. Ehhez a végrendeletek sajnos csak igen kevés adalékot szolgáltatnak: árakra vonatkozó adatok igen ritkán fordulnak elő. Mivel pedig a bor ára a terméstől függően évről évre jelentősen eltérhetett, átlagárakkal csak korlátozott mértékben számolhatunk.

34 Ha egy akó bor ára 5 és 9 solidus, azaz 150 és 270 bécsi dénár között ingadozott (a nyugati határszél mentén ez a pénz volt az általános fizetőeszköz), egy hordó bor Sopronban 4 és 22 dénárfont közötti összegbe került, Pozsonyban pedig egy dreiling mintegy 15-20 dénárfont értéket képviselt. Hasonlítsuk össze röviden, néhány kiragadott példa alapján ezeket az értékeket más tárgyak áraival! A végrendeletekben említett leggyakoribb ingóság a ruházat volt, amelyből az értékesebb darabokat 68 dénárfontra becsülték, de a legtöbb városi használatú ruhadarab nem került többe 1-2 dénárfontnál. Egy ezüstpohár, amelyet szintén gyakran testáltak, és amit a tárnoki jog is a házastársak között öröklődő házfelszerelés kötelező részeként említett,

35 kb. 5-10 dénárfontért kerülhetett zálogba. Ezekkel az árakkal összevetve könnyen beláthatjuk a borhagyatékok jelentőségét. A bor a többi ingóságnál számottevőbb értéket képviselt, és ráadásul évenként újratermelődött; emellett jól beleillett az eladományozható ingóságok sorába. A bor nagy vetélytársa az italok piacán, a sör, romlandósága miatt nem tudta betölteni ugyanezt a szerepet. Eperjesen is, ahol a sörfőzés - elsősorban az asszonyok munkájaként - igen elterjedt volt, és ahol számos testamentumban írtak sörfőző helyiségről (brasiatorium) vagy üstökről és más felszerelésekről, magát a sört csak nagyon ritkán, és csak kisebb tartozások ill. kintlevőségek kiegyenlítésével kapcsolatban említették (azaz legtöbbször a végrendelkezőnek tartoztak a tőle korábban vásárolt sörért). A nemek közti, imént említett munkamegosztás a testamentumokban is tükröződik: a nők végrendeleteiben jóval gyakrabban fordul elő a sör, mint a férfiakéban. Ha az eperjesi végrendeleti anyagban analógiát keresünk a Sopronban és Pozsonyban a borral kapcsolatban megfigyelt jelenségre, nem a boros- vagy söröshordók, hanem a szövőszékek irányában kell tájékozódnunk. Ebben a városban ugyanis - amint az a „korakapitalisztikus" termelési kísérletek elemzéséből eddig is ismert volt a szakirodalomban

36 - a vászon számított a fő helyi terméknek. A felvidéki vászon a kereskedelmi forgalom vérkeringésébe is eljutott, sőt a jelek szerint sikerrel vette fel a versenyt a külföldi árukkal, mert a nyugati határszélen a végrendeleti említésekben leggyakoribbnak számító „walhisch" importvászon Eperjesen egyszer sem fordult elő a ruhák anyagaként.

37 A ruhának (főleg ingeknek) vagy ágyneműnek feldolgozott anyag mellett a vászon rőf- vagy végszámra, 31. PT 282r-v. 32. PT 334v-336v. 33. PT 403r-404r. 34. Vö. DÁNYl Dezső - ZIMÁNYI Vera: Soproni árak és bérek a középkortól 11'50-ig. Budapest 1989. 172-204. 35. KoVACHlCH, Martinus Georgius: Codex authenticus iuris tavernicalis. Buda 1803. Cap. CXXXII. 36. SzŰCS Jenő: Városok és kézművesség a XV. századi Magyarországon. Budapest 1955. 239-243 a korábbi irodalommal. 37. Részletesebben: SZENDE Katalin: Ezüstöv, rókaprém, vászonlepedő. Viselet- és textilkultúra a késő-középkori Sopronban, Pozsonyban és Eperjesen. Századok 137 (2003). 405-458, itt: 427-8.