Kőszegi Frigyes: A Dunántúl Története A Későbronzkorban (BTM műhely 1. kötet Budapest, 1988)

V. fázis - Preszkíta kor

kés, preszkíta bronzok stb.) ennek a korszaknak sajátos termékei,

475 ugyanúgy, mint Somlóvásárhelyen több helyütt is megfigyelt telepmaradványok.

476 Talán hasonló jellegű sírok mellékletei a Fekete-tagnál lelt edények, annak ellenére, hogy urnasírok feldúlásáról vannak adataink.

477 Takácsi-Középnyilason egy halomcsoport egyik halmának bolygatásánál leltek csontvázas temetkezést, amelynek edénymelléklete ugyancsak preszkíta jellegzetességekről tanúskodik.

478 A korszak leletei közé sorolható néhány északnyugat-magyarországi lelőhely anyaga. Sopron-Várhely településének legkorábbi rétege valószínűleg még ebbe a korba, az 5. fázisba nyúlik vissza, s ugyanezt a korszakot képviselheti a Kapuvár-kistölgyfapusztai temető is.

479 Ezek ugyan nem tartoznak közvetlenül a preszkíta népesség hagyatékához, mindenesetre egyes adatok arra utalnak, hogy ez etnikum szórványos elemei eljuthattak e vidékre is.

480 Egy meglehetősen bizonytalan, korábban kincsnek közölt leletegyüttes említhető még a preszkíta korú s talán a preszkítának vélt etnikumú lelőhelyek sorában. A Badacsonytomaj-Bazaltbánya lelőhelyen előkerült bronztárgyak egy része (zabla oldaltag, szemüveg fibula, vázafejű tű, Stillfried típusú bronzcsésze stb.) kétségtelenné teszi az együttes UK végi keltezését, sőt preszkíta jellegét is. A bronzokkal együtt napvilágra került emberi koponyatöredék és lófog (?) talán éppen sírleletre utal.

481 A fentiek alapján világos, hogy az umamezős korszak végső szakaszában, az ötödik fázis idején a Dunántúlon lélekszámát tekintve továbbra is a legjelentősebb az autochton urnamezős népesség, mely ha nem is teljesen zavartalanul, de ugyanott élt tovább; lakta a korábban létesített telephelyeit és használta temetőit. Helyenként e lelőhelyek közé ékelődhettek be kisebb létszámú, preszkíta jellegű csoportok. Feltételezzük, hogy lényeges volt az eltérés a két népesség anyagi és szellemi kultúrája között. Ezt bizonyítja többek között az egymástól különböző temetkezési szokás is. A meglehetősen hiányos feltárási adatok legfeljebb sejtetik, hogy az eltérés településeik rendszerére is kiterjedt. Ennek egyik megnyilvánulása az őslakosság egy részének barlangokba való költözése, de jellemző volt az autochton népességre az erődített vagy védhető telepek számának és jelentőségének további növekedése is. Természetesen érződik a két népesség egymástól való eltérése a tárgyi emlékanyagban is. Egyaránt érvényes ez a kerámiára, és a fémművesség termékeire. Elég itt utalnunk a jellegzetes ún. trák-kimmér bronzokra, valamint az ekkor először jelentkező vastárgyakra (lándzsára, késre stb.). Közismert tény, hogy a korábbiakhoz képest módosított fegyverek (pl. a hosszú pengéjű kardok), valamint a lovaglás előtérbe kerülése (lószerszámok) a haditechnika lényeges változását tükrözik. A lovasság szerepének növekedése a gyalogsággal szemben végülis a preszkíta fölény kibontakozásához vezetett, mindenekelőtt az Alföldön, s nem sokkal később a Dunántúl egyes területein. Fontos megjegyeznünk, hogy a Dunántúlon nehéz időrendi különbséget tenni az alföldiek mintájára a preszkíta leletek között.

48

^

a FAZEKASSÁG Az autochton umamezős kultúra fazekassága az ötödik fázisban sem mutat lényegesebb változást a korábbiakhoz képest. A negyedik fázisban kialakított új formák jelentős része tovább él, s ez vonatkozik mind a házi-, mind a sírkerámiára. Néhány, korábban már megfigyelt sajátos formai és ornamentális elem még határozottabbá válik, így többek között az erőteljesen kúposodó nyakrész, a nyomott has, az edényfül csücskös kialakítása, az erőteljes grafitozás, a besimított ornamentika, a kettős szarv mintájára kialakított fogóbütyök stb. Teljesen új forma az ún. Kalendenberg típusú fazék vagy tál, amelynek hasát félköríves rovátkolt bordák díszítik. A behúzott peremű tálakon a turbántekercsezést egyre gyakrabban ferdén vésett vonalak imitálják. Igen kedvelt változat a kettős csonkakúpos idomú, rövid nyakú, kihajló szájperemű urna — kisebb és nagyobb méretben egyaránt —, ugyanez enyhén profilált formában is. A fazekak és az urnák vállát néha rövid függőleges bordák díszítik. Ettől az időszaktól találkozunk egyre gyakrabban az urnák vállát díszítő, felfelé nyúló, hegyes bütykökkel. Jellemző még, hogy az edények minősége - sír- és telepkerámiánál egyaránt - egyre inkább romlik. A kerámia kidolgozása gyengébb, s növekszik a hevenyészve kialakított, deformált edények számaránya. A preszkíta fazekasság előzményeit kétségtelenül a keletről, délkeletről szomszédos területek - az Alföld, Erdély, Alduna vidéke stb. — későbronzkorában kell keresnünk. Legerősebb az összefüggés a Gáva, a Kyjatice és a váli kultúrával, Ül. ezek fazekasságával. Kelet-Magyarország preszkíta anyagában természetesen az előző két kultúra típusai dominálnak, melyeket a dunántúli lelőhelyeken váli formák egészítenek ki. A több-kevesebb pontossággal meghatározható preszkíta lelőhelyek, többnyire temetők, anyagában olyan kerámiatípusokkal találkozunk, amelyek többsége - a fentieknek megfelelően - nem ismeretlen sem a negyedik, sem az ötödik fázis leletei között. A már említett, trák-kimmérnek meghatározott bronzok és vasak meüett csupán néhány edényforma utal közelebbről is erre a Dunántúlon idegen etnikumra. Egy Csepel-szabadkikötői urna, szokatlanul magas, kúpos nyakával, gerezdesen kialakított vállával a füzesabonyi csontvázas temető anyagának egyik darabjára emlékeztet.

482 Tulajdonképpen a preszkítának meghatározható leletek sorába tartoznak ugyanerről a Duna menti