Budapest Régiségei 38. (2004) – Tanulmányok dr. Gerő Győző tiszteletére

Nagy Margit: Két késő római kori fegyveres sír az aquincumi canabae nyugati szélén 231-315

NAGY MARGIT öv keskeny végét kereszt formában áthurkolták a kardtokon, majd a kerek fémveret füléhez csomózták. A csomót csak a szíj cseréjénél kellett kioldani, vagy akkor, ha a vállszíj hosszán változtatni akartak.

165 A Bécsi úti sír rozettás ezüst szíjvége a balteus záróverete, mely abban különbözik a „közönséges" bronz példányoktól, hogy a szíj keskeny végét nem kellett a rozetta füléhez csomózni, mivel a kard tokján keresztezett keskeny szíj végét a rozetta folytatásához, az ezüst szíjvéghez szögelték. A kardtok szabad mozgását a rozetta és a szíjvég csuklós kapcsolódása biztosította. A szíj hosszúságát a rozettának a rúdon való mozgatásával, esetleg a gomb alatti rögzítéssel lehetett kis mértékben szabályozni (15. kép 2; 34. kép 4). Joachim Werner a Rajna vidéki kardszerelékek tárgyalásánál emlékeztetett arra, hogy a 3. -századi a római hadviselésben, a perzsa harcászati taktika és fegyverzet hatására tartós változások mentek végbe. A perzsa típusú hosszú kard ekkor váltotta fel a római rövid kardokat; a doboz formájú, öntött koptatok helyett szögletes aljú, szögekkel rögzített lemezkoptatókat kezdtek használni.

166 A kardhoz tartozó vállszíj azonban nem ment ki a divatból, különösen a birodalom nyugati részében nem, annak ellenére, hogy a perzsa lovasok hosszú kardjukat a derékon, külön fegyverövön viselték.

167 A vállszíj és a perzsa típusú hosszú kard együttes használatát jól illusztrálja a Wernertől idézett bishapuri relief alakjainak kardábrázolása. A perzsa I. Shapur (253-259) hármas (III. Gordianus, Philippus Arabs és Valerianus fölötti) triumphusát bemutató domborművön a térdelő és békéért könyörgő Philippus Arabs (244-249) balteusának záró rozettája

168 (34. kép 2) ugyanúgy szíjvégben végződik, mint a Bécsi úti veret. Oldenstein az egyik sírkőábrázolás példájával alátámasztva hangsúlyozta, hogy a kard és a balteus akkor is egységet alkotott, amikor a kardot nem hordták.

169 A Bécsi úti sírba a bal kar mellé helyezték a spáthát tokjában, a balteusszal együtt, melynek fém részei a bal mellkasra és a felkarcsontra kerültek. Mivel a fémveretek közül a rozettás szíjvég volt a legsúlyosabb, így ez a balteus szíját lehúzva, szinte eredeti helyén, a bal medencecsont fölött 165 OLDENSTEIN 1976, 226-230. Fémveretekkel ellátott balteus ábrázolást egy aquincumi szobortöredékről is idézhetünk: SZIRMAI 2002,131-132, 3. kép. m WERNER 1966, 137-138. ULBERT, RGA, Bew. 417^18; GARBSCH, RGA, Bew. 422; RADDATZ, RGA, Bew. 430. 167 Ld. I. Shapur Valerianus fölötti győzelmét ábrázoló párizsi kámeán a perzsa uralkodó kardját: GHIRSHMAN 1962, Abb. 152. 168 WERNER 1966,139, Abb. 4,1; GHIRSHMAN 1962,152, Abb. 196. feküdt (12. kép, 5). A szíjvég a kardtok felé fordult, mivel a balteus szíjának a keskenyebbik végét rögzítették a tokhoz, melyet a rozetta fém szíjvégéhez pántoltak. A kardfüggesztő veretnek, mely a tokon keresztezett szíjat tartotta, a Bécsi úti sírban sajnos nem maradt nyoma. A közepesen kopott 309-310-es éremmel együtt előkerült Bécsi úti balteus garnitúrájának készítése legkorábban a 4. század közepére keltezhető. Az ezüstcsatok éremmel keltezett britanniai párhuzama (Lankhills 283. sír) alapján azonban nem lehet kizárni azt a lehetőséget, hogy a garnitúrát a 4. század második felében készítették és a századfordulóig használhatták. A rozetta kopásnyomai alapján mindenesetre hosszú használatra lehet következtetni. A rozetta formájú balteus véretekkel kapcsolatban felvetődhet, hogy a hunkori kerek kardamulettek fém hurokkal ellátott példányainak gyakorlati funkciója is lehetett, azaz kardszíj zárjaként működhettek. Werner ezt a lehetőséget elvetette, egyrészt azért, mert a korongok igen lágy, érzékeny anyagokból készültek (borostyán, kalcedon, kréta), melyek erős igénybevételt nem bírnának el, valamint mert az ismert esetekben a korongok bizonyíthatóan a markolathoz erősített csüngőként kerültek elő.

170 A használattól megkopott Bécsi úti rozettás szíjvég arról tanúskodik, hogy a vállszíj zárként valóban csak igen masszív, nehéz fémtárgy kerülhet szóba. Mégis van két olyan hunkori aranydísz, melyeknél a kardszíj zár lehetőségét, véleményem szerint, nem lehet egészen kizárni. Mindkét lelet Nyugat Szibériából való. Az egyik a Brjuhanovszki tanyánál 1884-ben arany kardtokborítással együtt előkerült nagy kalcedon korong, melyre rekeszes, domború aranydíszt rögzítettek.

171 A másik ilyen korong Baraba településnél, ásatáson feltárt, torzított koponyájú, egyélű kardos, teljes lóval eltemetett férfisírból való. A rekeszes aranydísz egy kerek nefritlappal együtt, a koponya jobb oldalánál feküdt; a kardot a jobb kar mellé helyezték. Az egyélű kard téglalap alakú függesztője (mely a tokon a kardszíj keresztezett részét rögzíti) szintén nefritből készült.

172 A kard A Bécsi úti kétélű kardot a sírban a halott bal karjára fektették. Hasonlóképpen jártak el a Zalaszentgrót-Szabadság utcai téglasír kardos harcosáOLDENSTEIN 1976. 230-234, Abb. 13-14. WERNER 1956. 33-35. ZASZETSZKAJA 1994. Tab. 45,2. MOLODIN-CSIKISEVA 1990. 161-164, risz. 3, 2, 5. A barabai sír fegyverét Dieter Quast a keleti eredetű hosszú tőr példájaként említette: QUAST 1999a. 117, Abb. 2, A. 250