Budapest Régiségei 32. (1998)

TANULMÁNYOK - Kaba Melinda: Az aquincumi orgona és az 1994-ben Budapesten megrendezett nemzetközi szimpozium 143-148

KÁBA MELINDA AZ AQUINCUMI ORGONA ES AZ 1994-BEN BUDAPESTEN MEGRENDEZETT NEMZETKÖZI SZIMPÓZIUM Nagy Lajos „Az aquincumi orgona" (1933) című könyvének megjelenése óta a hangszer megoldható és részben megoldhatatlannak látszó problémái mai napig foglalkoztatja a kutatókat. Számos tanulmány, vitaanyag jelent meg a szakirodalomban archaeológusok, zeneelmélettel foglalkozók, orgonisták és kémikusok tollából. Többek között eltérő vélemények születtek a hangszeren játszható skála kérdésében. Ebben a vonatkozásban a tudománynak jelentős szolgálatot tett Werner Walcker-Mayer orgonaépítő-mester, aki ludwigsburgi gyárában 1969-ben elkészíttette az aquincumi orgona új, megszólaltatható másolatát. Ez a rekonstrukció alapvetően eltér az Angster gyárában készült példánytól (1-2. kép). Az 1969. évi rekonstrukciót különböző gyakorlati kísérlet után állították össze. Figyelembe vették a régi, görög zeneelméletet és számos idekapcsolódó tudományág neves szakértőinek tanulmányait. Ez utóbbiakat és a rekonstrukció pontos műszaki adatait 1970-ben publikálta.' Az elkészült orgonamásolat 52 sípjának maximálisan jó intonálási lehetőségei alapján a hangszeren diatonikus skála játszható, szemben az Angster-féle rekonstrukció chromatikus skála rendszerével. Jelentősen különböztek a kutatók elképzelései arról, hogy a levegőszolgáltatás egyenletességét víz- vagy légtartály biztosította. „Mindenkorra megoldhatatlan marad az aquincumi orgona fúvóberendezésének kérdése, mivel sem vízi-, sem légtartályos fúvómegoldásra nincsenek a talált leletek között bizonyítékok" - írja Szigeti Kilián.

2 Ebben a vonatkozásban figyelemre méltó két kutató, egymástól független kutatásainak eredménye, mely a kérdés megoldását adja. A két kutató Minárovics János budapesti tűzoltó alezredes és Szonntagh Jenő a dél-floridai Tampa-i egyetem magyar származású professzora, kísérletek alapján feltételezik, hogy az aquincumi orgona levegőellátása vízszabályozásos, hidraulikus volt. Az eredmény kulcsát egy általuk vizsgált bronzalkatrész szerepének megfejtése adta. Arról a leletről van szó, amelyről Nagy Lajos azt írta, hogy egy bronz edény szája lehetett. Tekintettel arra, hogy a töredék fél méterrel távolabb feküdt a megtalált és feltárt többi orgonaalkatrésztől, feltételezte, hogy nem is tartozhatott közéjük. Ez a tárgy a második világháború alatt elveszett, ezért a két kutató csak Nagy Lajos könyvében fotóban megjelent dokumentációval foglalkozhatott. A könyvben két helyen szerepel a darab, egyszer önálló táblaként,

3 majd az aquincumi múzeumi kiállítás asztali tárlójában

4 felsorakoztatott összes többi alkatrész között (3. kép). Minárovics felnagyított fotók és ellenőrző mérések alapján feltételezi, hogy a két fényképen két különböző tárgyról van szó, két különböző szereppel. Az un. bronz edényszáj a víztartó edény szája, míg a kiállítási vitrinben szereplő darab a légnyomást szabályozó pnigeus felső része.

5 Ezzel szemben Szonntagh a két különböző tárgynak vélt töredéket egy alkatrésznek tartja a pnigeus alsó gyűrűjének Arrhenius törvénye értelmében felemelt hőmérsékleten felgyorsított kísérletet végzett egy azonos méretű és formájú bronz tárgyon. A vízzel ellepett pnigeus víz alatti része korrózió következtében olyan erősen meggyengült, hogy a rómaikori épület pusztulásakor a pincébe zuhanás alkalmával darabokra tört, azonosan Szonntagh kísérleti darabjával. Előbbiek alapján feltételezi, hogy az edényszájnak vélt töredék, lényegében a pnigeus része.

6 Számunkra a Szonntaghféle kísérleti eredmény meggyőző, elfogadva a két fényképen szereplő tárgy azonos voltát. Felmerül a kérdés, hogy miután Nagy Lajos könyvében minden megtalált darabot pontosan leír, részletes méreteket ad, nagyrészüket fotóban is ismerteti, miért csak az egyiket az un. edényszájat publikálta az előbbi módon és miért nem tesz említést a Minárovics szerint másiknak vélt kiállítási darabról? Az a tény, hogy sem az ásató Nagy Lajos, sem az első rekonstrukciós tervek elkészítésében jelentős munkát végző Kalmár János nem gondoltak az ún. edényszáj ma megoldottnak tűnő pnigeus szerepére, a körülményekből következik. Ismerjük az ásatás rendkívüli nehézségeit, amelynek következtében érthető, hogy sem szabályos, a helyszínen egyidejűleg vezetett napló készítésére, sem pedig a mai értelemben vett sztratigráfiai megfigyelésre nem volt mód. így könnyen elképzelhető, hogy az ásatás centrumától fél méterre talált töredéket, egy bronzedény szájának vélte. Az aquincumi orgonával kapcsolatos fontos tudományos problémák iránt mutatkozó ma is élénk érdeklődést jól példázza, hogy a dél-floridai tampa-i egyetem megkeresésére a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetével közösen rendeztük meg 1994 szeptemberében Budapesten az „Organ of Classical Antiquity: The Aquincum Organ A.D. 228" című nemzetközi szimpóziumot.

7 A program keretében hazai és külföldi előadók foglalkoztak az aquincumi orgona fúvószerkezetének kérdését érintő új tudományos eredményekkel, valamint ókori zenével, korabeli ábrázolásokkal és kémiai vizsgálatokkal.

8 Sajnos egy fontosnak ígérkező előadás azonban elmaradt. Thessalonikíből az egyetem régészeti tanszékének professzora Dimitrios Pandermalis levélben jelezte részvételi és előadási szándékát, azonban a dioni új ásatási leletéről, az ott talált koracsászárkori orgonáról ígért beszámolót nélkülöznünk kellett. Néhány hónap múlva, 1994 decemberében, hivatalos kiküldetéssel személyesen láthattam a dioni múzeumban, a kiállítás egyik üvegvitrinjében a leletet, Pandermalis professzor kalauzolásával.

9 Az ún. orgona nem más, mint egyetlen 40 dbból álló sípsor, meglehetősen töredékes állapotban.

10 A plexiaplikációval készült bemutatáson az egyes síptesteket láthat143