Budapest Régiségei 31. (1997)

H. Hanny Erzsébet: A nagyrévi kultúra áldozati gödre a budai Várhegyen 199-210

H. HANNY ERZSÉBET A NAGYRÉVI KULTÚRA ÁLDOZATI GÖDRE A BUDAI VÁRHEGYEN A korai bronzkor legkésőbbi szakaszában Magyarország dunántúli és Duna-Tisza közi vidékén a Kisapostagi és a Nagyrévi kultúra osztozott.' Budapest területén elsősorban a nagyrévi kultúra telepei, sírmezői az általánosak. A főváros és környezetének központi, kultúrákat elválasztó és összekötő szerepe már a legkorábbi időktől fogva észlelhető. Jelentősége ezért messze túlmutat az általa elfoglalt területen. Budapest környékére már a paleolitikumban betelepedett az ember, s a neolitikum és a bronzkor folyamán is számos települést hozott létre. A tudományos irodalom már 1904 óta tartja Budapestet az emberi kultúra egyik főbb települési helyének. A század harmincas és negyvenes éveiben az őskori lelőhelyek száma megkétszereződött és ez a tendencia az ötvenes években is folytatódott. Több szakember is foglalkozott azzal a szereppel, amelyet a mai Budapest területe település a korabronzkorban betöltött, a kutatás homlokterében pedig főként a harangedények népének kultúrája, illetve a nagyrévi kultúra települései és temetői állottak.

2 Bóna István volt az, aki elsőként foglalta össze a nagyrévi kultúra addig ismert lelőhelyeit és emlékanyagát, e munkájában érintette a Budapesten és környékén található lelőhelyek jelentőségét. Szerinte a kultúra keleti és déli összetevők talaján fejlődött ki, legkorábbi csoportjának nagyobb egységét az ún. ökörhalmi típus alkotta. Ennek utódjaként határozta meg az általa szigetszentmiklósinak nevezett csoportot,

3 ebből alakult ki az ún. kulcsi típus, mely a kultúra legkésőbbi fázisát képviseli.

4 Kalicz Nándor és Schreiber Rózsa feltárásaik alapján arra a következtetésre jutottak, hogy a szigetszentmiklósi típusnak nevezett leletegyüttes és a kulcsi fázis anyaga gyakorlatilag megegyezik egymással, így eltörölhető a típus elnevezése, mindkettőt a nagyrévi kultúra kései fázisának kell tekintenünk.

5 Ok tehát Budapest környékén a korai bronzkornak három fázisát tudták elkülöníteni:

6 1. a makói csoport, 2. a harangedény es népek kultúrája, 3. a nagyrévi kultúra két periódusra osztható

7 késői szakasza

8 Budapest területén számos helyen kerültek elő a nagyrévi kultúra késői fázisába sorolható leletek (Szigetszentmiklós, Diósd, Budafok, Csepel-sziget stb.), de kiemelt helyen szokták említeni, talán a későbbi, középkori jelentősége miatt a budai Várhegyen, a Palota területén illetve a Polgárvárosi részen előkerült telepmaradványokat.

9 A második világháború utáni romeltakarítás és helyreállítás lehetővé tette a volt királyi, illetve közigazgatási rezidencia, a Palota területének megkutatását is. Elsősorban a rommá lőtt épületek alatt folyt a feltárás, s bár itt is találtak szórványos őskori jelenségeket, mégis a középkori palotára helyezett figyelem volt az irányadó. A későbbi beépítésekkel elfoglalt területeken, mint a Várhegy nyugati oldala, végzett feltárások, már több őskori objektumot is napvilágra hoztak. Az 1972-től, dr. Zolnay László által vezetett munkálatok eredményeképpen kiderült, hogy a Várhegy területén a korai bronzkori nagyrévi kultúra, illetve az azt követő középsőbronzkori vatyai kultúra idején, valamint a késői bronzkorban települések léteztek, melyeket ugyan részben megsemmisítettek a középkori és barokk kori építkezések, de emléküket teljesen eltörölni nem tudták. Az 1973-75. év feltárásainak őskori leleteiről Marosi-Soós Ágnes számolt be.

10 Az egykori polgári negyed (ma Szent György tér) területén 1989-ben újra kezdődtek a munkálatok, melyek kiterjedtek a volt Honvédelmi Minisztérium lerombolt épületrészeire" és a Sándor Palotára is. A BTM középkori osztályának munkatársa, Altmann Júlia által, 1995-ben vezetett feltárások közben került elő a 17. helyiségnek nevezett területen egy nagyméretű gödör, melynek első néhány centiméteréről „őskori" cserepeket hozott fel az ásó. E gödör, melynek déli részéből egy körszeletnyit egy török hulladékgödör metszett el, majdnem teljesen kör alakú, egyenes aljú, kb. 220 cm mély volt. Fala csaknem egyenes, az alja felé közeledve kiszélesedett, majd egy padka után ívesen záródott. A betöltés, melyből szórványosan kerültek elő a cserepek rétegesen váltakozott. (1. kép) Néhány centiméter vastag, fekete, kevert réteget hamus, kevert réteg, majd a márgás altalajból származó betöltés követett, többszörösen rétegelve. Faszenet, a márgás altalaj törmelékeit, humuszt mindegyik réteg tartalmazott. A leletek a gödör alja felé haladva sűrűsödtek. Legmagasabban egy kisméretű, hosszú nyakú, ép füles edény, azután egy hamus, átégett rétegben egy szarvasmarha szarv-csapja került elő, a koponya maradványával (5.-9. kép). Ezen a szinten már egy tüzelőhely foltja is elkülöníthetővé vált (1. kép). A padka és a gödör alja közötti 50 centiméteres rétegből nagy mennyiségű kerámia, használati tárgy, valamint a tüzelőhely hamus, vörösre égett, kiagyagozott, kővel körbe rakott foltja került napvilágra. A tüzelőhely majdnem a gödör aljának közepén helyezkedett el, a hamu, a benne égett cseréptöredékek, csontmaradványok kis halmot alkottak (2. kép), amelyben jól látszott, hogy néhány alkalommal szürke agyagot terítettek a tűzre. Az agyagréteg vékony, de megfogható csíkban kétszer is megismétlődött a tűzrakás metszetében. A gödör alján a cserép és csontmaradványok részben a tűz körül, a padka mentén voltak elhintve, részben a halomban találtuk. Ettől keletre, szintén a padkához közel emberkoponya hevert (4. kép) a bal oldalára fordulva, amelyen égés nyomai látszottak. A viszonylag jó állapotban megőrződött koponya valószínűleg felnőtt nőé volt. (5.-9. kép). Sem csigolyacsontok, sem mandibula, sem egyéb más embercsont nem került elő a betöltésből. Az állatcsontok között madarak csövescsontjai, marhacsontok és egy pata is ta199