Budapest Régiségei 30. (1993)

NÉPVÁNDORLÁSKOR = VÖLKERWANDERUNGSZEIT - Nagy Margit: Óbuda a népvándorlás korában 353-395

NAGY Margit ÓBUDA A NÉPVÁNDORLÁS KORBAN A népvándorlás kor öt évszázada - az 5. századtól a magyar honfoglalásig tartó időszak - Óbuda történetének legkevésbé ismert periódusa. Aquincum gazdag és jól értelmezhető római régészeti emlékanyagával éles ellentétben áll a népvándorlás kor kezdeti szakaszának feltűnő leletszegénysége. Az írásos források nyomán rekonstruált történeti események ugyan teljes mértékben indokolják a feltevést, hogy a 4. század végi, 5. század eleji sorozatos barbár támadások miatt a városi lakosság száma fokozatosan csökkent, sőt a hun foglalásig, a 430-as évek végéig a római város nagy része elnéptelenedett, azonban a 4. század végéig használt temetők jelentős száma, valamint egyes római épületeknél megfigyelt késői átépítési periódusok (például a legióstábor thermae maiores-ének utolsó átépítései, vagy a porta praetoria keleti kapujánál feltárt késői útmaradvány, vagy a későcsászárkori castrwn utolsó periódusai) mégis indokolttá teszik, hogy a római város és lakói 5. századi sorsának kérdését a régészeti adatok számbavételével megvizsgáljuk. Aquincum területe a hun birodalom időszakában elvesztette korábbi központi szerepét annak ellenére, hogy jelentősége a kedvező földrajzi fekvés miatt továbbra sem lehetett csekély, - a dunai átkelőhelyek elfoglalása és a még használható római utak forgalmának ellenőrzése az új megszállóknak is elsőrangú érdeke lehetett. A hunokhoz köthető régészeti leletek eddigi hiánya azonban arra mutat, hogy a nomád foglalók nem telepedtek meg tartósan a város területén. A hunokat bemutató történetírók - elsősorban Ammianus Marcellinus, Priszkosz és Jordanes - leírásai nyomán ez nem is várható. Ammianus például a hunokról szólva nyomatékosan kiemeli, hogy kerülik a kőből készült házakat, „Soha semmilyen épületet nem használnak szállásul, sőt úgy kerülik azokat, mintha a közúti forgalomtól teljesen távol eső sírok volnának" (Szepesy Gyula fordítása). Bizonyára a kőépületekkel szembeni „barbár" idegenkedés és természetesen, nomád népük állattartó-legeltető életmódja vezette a hun királyokat székhelyük Tisza vidéki, délalföldi kiválasztásában. Északkelet-Pannónia hunok általi elfoglalásáról az írásos források nem emlékeznek meg. Arról azonban tudunk, hogy az egykor virágzó délpannoniai városok, Sirmium és Singidunum erődjeikkel együtt, valamint a moesiai és a thrákiai tartományok Duna-menti városai a 440-es években sorra áldozatul estek a hunok és szövetséges népeik ostromának. Nincs példa arra, hogy a foglalók huzamosabban megtelepedtek volna a városokban - ellenkezőleg: a városi lakosság többsége is elmenekült, sokan rabszolgaként hun fogságba kerültek. Priszkosz leírása szerint például a szétrombolt Naisszoszban (Niá, Szerbia) a keletrómai követség ottjártakor csak néhány beteget láttak a templomok romjai között, pedig akkor már évek teltek el a hun ostrom óta. Bizonyos, hogy az erődök újjáépítésére még a keletrómai birodalom nagyvárosai esetében sem volt lehetőség - egyedül a főváros, Konstantinápoly falait javították ki - a városok lakatlansága viszont elkerülhetetlenül az épületek, a vízvezeték és a csatornarendszer pusztulásához vezetett. A balkáni hun hadjáratok erődostromainak ismeretében nagyon valószínűnek tarthatjuk, hogy a hunok, vagy megbízásukból a megszállást végrehajtó szövetségeseik Aquincum esetében is gondoskodtak arról, hogy védhető erőd vagy épület a városban ne maradjon. Ha az 5. század első harmadában, még a hun foglalást megelőzően történhettek is kisebb-nagyobb átalakítások az épületeken, jelentősebb építkezésekre azonban már aligha kerülhetett sor. A későrómai erőd és a városfal 450 körül, a Duna jobbpartján a galliai hadjáratra felvonuló hun és a keleti germán szövetségesek seregeinek felvonulásakor, feltehetően nem számíthatott már a komoly védelmi objektumnak. A városi lakosság 5. századi sorsáról Aquincum esetében keveset tudunk. Bizonyosra vehető, hogy a romanizált lakosság száma már a 4-5. század fordulóján és az ezt követő években jelentősen lecsökkent. A polgárváros és a katonaváros temetőinek döntő többségét is csak a 4. század végéig használták. (1. térkép és Lelőhelyjegyzék 1/1-34) Az írásos források szerint a provincia szomszédságában élő barbár népek egy része (germán, szarmata és alán népcsoportok) a hun uralom elől nyugatra vándorolt, így egészen valószínűtlen, hogy a romanizált lakosság többsége, legalábbis a tisztségviselők és környezetük, ne ugyanezt az utat választotta volna. Egy későantik forrás leírása például arról tudósít, hogy 402-ben, Róma nyugati gót megtámadása előtt, a városi arisztokrácia milyen pánikszerűen menekült; a megrakott szekerek és a menekülő emberek eltorlaszolták az utat, a kikötők pedig zsúfolásig megteltek a távozni szándékozó gazdagok hajóival (Claudianus). A még inkább veszélyeztetett határmenti provincia fővárosában, Aquincumban bizonyára többször sor került a tehetősebb lakosok ilyesféle menekülési hullámára. A hun foglalást beváró, szegényebb vagyoni és szerényebb társadalmi helyzetű lakosság a 4. század második felében etnikailag valószínűleg már igen vegyes összetételt mutathatott. A barbaricumi szövetséges népek római szolgálatba álló csapataival együtt feltehetően számottevő barbár származású polgári lakosság is megtelepedhetett Aquincumban és a város tágabb körzetében. Jelenlétükre a 4-5. századi temetők barbaricumi kapcsolatú tárgyai és néhány szórványlelet nyomán következtethetünk; ezek azonban a betelepü353