Budapest Régiségei 26. (1984)

MŰTÁRGYVÉDELEM - Bencsik László: A budai domonkos kolostor 15. századi ezüstpoharának restaurálása 347-356

A restaurálás menete: A fentiekben ismertetett vizsgálati eredmény kézhezvétele után kezdtem el a tárgy restaurálását. A restaurálás menete a következőkben foglalható össze: Komplexonos tisztítás után az anyag szennyeződésmentes, de törékeny, bekeményedett állapotban volt. Ennek okát részben a tárgy kora, részben a megmunkálás menete indokolja. Tárgyunk ugyanis trébelt technikával készült, ami azt jelenti, hogy a csonkakúp formájú palástot, ami öntött alapanyagból kikovácsolt — hengerelt ezüstlemezekből készült, összeforrasztás után kemény ötvösszurokkal öntötte tele az ötvös, és ezen mélyítette (trébelte) bele a pikkelyek körvonalait (poncoló szerszámmal). Tekintettel arra, hogy a lemezpalástból szabályos csonkakúpot kapott az összeforrasztás után, ezt felül nyújtással bővítette a formavas alátéten, az alsó peremet szintén kismértékben bővítette. így jutott a felül és alul kiszélesedő, középen karcsúsított, jellegzetes későgótikus pohárformához. A fentemlítettekből következik, hogy e munkák során a lemez helyenként tömörebbé, helyenként pedig lazább, lágyabb szerkezetűvé kovácsolódott, miáltal abban feszültségek keletkeztek. Erre jött még a pikkely körvonalak lesüllyesztése, ami vékony vonalban még jobban tömörítette az anyagot. Az ilymódon bekeményített, feszültségterhes vonalakban az anyag törékenyebbé válik. Ez a magyarázata annak, hogy a pikkelyek elsősorban körvonalaik mentén törtek, illetve váltak el egymástól az alkalmazott erőbehatás nyomására. A fémek közül többek között az ezüst és a réz is rendelkezik azzal a tulajdonsággal, hogy „vörös izzásig" hevítve (kb. 800 C°), majd hirtelen hűtve (20 C°) kilágyulnak (kristályrácsuk rendezetté válik), és ismét könnyen alakíthatók. Ezt a tulajdonságot felhasználva az ötvös kényelmesen alakíthatja a kívánt formára a tárgyat. Természetesen a végletekig nem lágyíthatok ezek a fémek sem. Egy idő után törékeny, alakíthatatlan, kalapálás, nyomás hatására kristályrácsa elválik egymástól. Ilyenkor az anyag minden további alakításra alkalmatlan, újra kell önteni. A jól öntött (buborékmentes, zárványmentes, jól ötvözött) anyag könnyen, repedésmentesen kapcsolódik, nyújtható, alkítható és több alkalommal is lágyítható. Ahol azonban rácshiba, netán zárványhiba fordul elő, ott az elreped és használhatatlanná válik. Ezt a részt ki kell vágni vagy be kell forrasztani, de arra számítani kell, hogy ezen a helyen a továbbiakban sem lesz olyan ellenálló az anyagjmint a hibátlan helyeken. A vastagabb perem (1. kép) szalaghengerléssel készült, vagy ha nem, akkor odorba verték (profílozott acél vagy bronzszerszám). Az alsó csíkba külön a cikcakk formát oly módon alakították ki, hogy a poncoló acéllal hol alul, hol pedig felül ütötték azt meg szabályos közönként (ennek nyomai bemélyítő pontocska formájában láthatók is), így keletkezett a hullámzó vonalcsík. A perem vastagságánál fogva igen nívós, jól ellenálló anyagot képviselt, így nem törött, hanem hosszabb darabokban „S" alakúra hajlott a rongálás hatására. A pohár fenékrésze (fenéklemez) (2. kép) vastagabb anyagból, lemezből készült. Ez szintén több darabban került elő. Felületén forrasztónyomok találhatók. Megállapítható, hogy valószínűleg rosszabb minőségű, nem jól folyó forrasztóval forrasztották, mert az rücskös, szemcsés felületű, és vastag rétegben helyezkedik el. Ezek a tökéletlen forrasztás ismérvei. Ennek tulajdonítható, hogy a fenéklemez vastagsága ellenére több darabra esett szét. Ha a forrasztó nagyobb mennyiségben ötvöződik bele az anyagba, mint az kívánatos volna, az anyag törékennyé válik. A fent említett tulajdonságok ismerete alapján megkíséreltem a deformálódott pikkelyek és peremrészek lágyítás utáni visszaalakítását,, mivel azok erősen deformálódott volta lehetetlenné tette az újra összeillesztést. Ügyelve arra, hogy az eredeti felület lehetőleg ne sérüljön, ezt a műveletet sikerrel el is végeztem (2., 3., 4. kép). Az anyagvastagságtól függően helyenként többször, helyenként kisebb mértékben kellett lágyítani az anyagot, míg az törésmentesen visszaalakult. Ezekután a helyreállított darabok összeillesztése és egymáshoz rögzítése következett. Felmerült a kérdés, hogy ez ragasztással vagy forrasztással történjék-e. Tekintettel arra, hogy az egyes darabok eredeti formájának visszaállítása csak a forrasztás után vált lehetségessé, a forrasztás mellett döntöttem. A rendelkezésre álló műgyanta ragasztók erősek és tartósak ugyan, de kemények és törékenyek, tehát alakváltoztatásra nem alkalmasak. Problémát jelentett az is, hogy a pohár palástjának mérete és pontos formája nem volt ismeretes, így nem valósíthattam meg azt az első elképzelésemet, hogy egy előre elkészített formára (műanyagpohár) felragasztgassam a rendelkezésemre álló darabokat. A palást formáját és méretét megközelítően pontosan, elméleti úton voltam kénytelen kiszámítani. Tekintettel arra, hogy a fenéklemez és a peremszegély az összeforrasztás után hiánytalannak bizonyult, megkaptam a palást felső és alsó peremének méretét. Kérdéses volt még a magasság mérete. 195 db pikkely került elő. A pikkelyek felülről lefelé fogyó nagyságrendben helyezkedtek el, így a peremhez kerültek a legnagyobb és még aranyozás nyomokat viselő pikkelyek. Ez a mintaképzés csak szabályos rendben elhelyezve képzelhető el. A közvetlenül a perem alatti felső sorban 20 pikkely helyezkedett el, így többi sorban is 20 pikkelynek kellett lennie. Ha tehát egy sorban 20 pikkely volt és feltételezzük, hogy csak 5 pikkely veszett el, a teljes díszítésnek 10 sor pikkelyből kellett állnia. Ezekből az adatokból a palást kiterített rajza megszerkeszthető volt (3—4. kép). A problémát az okozta, hogy a törésfelületek a pikkelyek között csak néhány esetben voltak pontosan összeilleszthetők, többségükben széleik deformálódtak és lemorzsolódtak, ezért nem illettek pontosan össze. (Üveg vagy kerámia esetében az illesztés sokkal egyszerűbb, mert a törésfelület nem deformálódik). Kisebb nagyobb rések adódtak tehát, melyek ugyan a milliméteres nagyságrendet sem érték el, de egy sorban 20 pikkely esetében már tekintélyes méretet adtak. Lehetetlen volt tehát a pohár magját képező formát kialakítani. Ezt megkíséreltem négy különböző nagyságban, de vagy nagyobbra, vagy kisebbre sikerült a szükségesnél. így tehát csak viszonylagos eredményt lehetett volna elérni. A pikkelyek felragasztására tehát nem gondolhattam, nyilvánvalóvá vált, hogy csak a pikkelyek összeforrasztása vezethet eredményre. 348