Budapest Régiségei 26. (1984)

MŰTÁRGYVÉDELEM - Bencsik László: A budai domonkos kolostor 15. századi ezüstpoharának restaurálása 347-356

Forrasztás esetében felvetődött a kérdés, hogy az anyag elbírja-e az ezzel járó igénynevételt, és ha igen, akkor milyen olvadáspontú forrasztóval lehet dolgozni. Az anyagvizsgálat során kiderült, hogy anyagunk nagyon jó minőségű (950%o-esnél jobb) tehát magas olvadáspon­tú. A lágyításnál ez be is bizonyosodott. Forrasztóként tehát 710 C°-os olvadáspontú forrasztót választottam, mivel így több mint 100 C° olvadáspont különbséget ér­hettem el, biztosítottnak látszott, hogy az eredeti dara­bok nem olvadnak el a forrasztás során. További problé­mát jelentett, hogy a forrasztást belülről kellett végez­nem, nehogy a külső eredeti felületre felfusson a for­rasztó és azt takarja. Nehézséget okozott az is, hogy a törésfelületek nem voltak pontosan összeilleszthetek, így azt csak forrasztóval nem volt lehetséges összefor­rasztani. Ezt a műveletet tehát csak vékony: 0,5 mm­es segédlemezkék segítségével oldhattam meg. Ezek minőségét és így olvadáspontját is úgy állítottam be, hogy az a forrasztó olvadáspontjánál, tehát 710 C°-nál magasabb, míg az eredeti anyagénál alacsonyabb (900 C°) legyen, így annak olvadása jelezze az alapanyag hő­fokát, s olvadása esetén a forrasztóval való összeötvö­ződés eredményeként, jobb minőségű, tisztább, így fe­hérebb és jobban megmunkálható réskitöltő forraszt kapjak. így elértem azt, hogy a forrasztás nyomán a vé­kony eredeti anyagot (pikkelyszegélyt) kellőképpen rög­zítettem és egyben biztosítottam, hogy a forrasztó a kül­ső felületre ne folyhasson ki. Folyasztó szerként bóraxot használtam. A pikkelyek egymás mellé forrasztása után összeállt a palást kiterített formája. Ezután következett a hajlítás és összeforrasztás. Mikor ez is sikeresen megtör­tént, az alsó és felső szegély erősítésére két keskeny ezüstszalagot forrasztottam, mely egyben forrasztási alapot is szolgáltatott a felső, vastag,aranyozott perem és a fenéklemez felforrasztásához. Ezekután kitöltöttem a belső felületet ötvösszurok­kal, és a forrasztási felületek helyrehúzásával (kalapálás) megkaptam a pohár kívánt formáját és méretét. Belső űrtartalom: 8 dl. Felmerült a kérdés, hogy a perem hiá­nyos aranyozását felújítsuk-e, de H. Gyürky Katalin sem ezt, sem a tárgy színezüsttel való begalvanizálását nem tartotta kívánatosnak, így e műveletek elvégzésére nem került sor. A felületi hibák eltüntetése után mes­terségesen patináztam kénmájjal a darabot (7. kép). Technológiai adatok: Az alábbiakban szeretnék pár szót szólni azokról a technológiai eljárásokról, melyek felmerülnek egy ezüstpohár elkészítése során, illetve rövid tájékoztatást adni a korabeli ötvöstechnikákról, természetesen a teljesség igénye nélkül. Köztudott, hogy mint minden területen, úgy az ötvösség területén is rendkívül nagy differenciálódás következett be az idők folyamán. A mesterség egyre több ágra szakadt: vésnökség, cizel­lőr, ezüstműves, tálcás, evőeszközkészítő, aranyműves, ékszerész, drágakőfoglaló, nemesfémöntő, anyagkészítő (lemez, drót, egyéb félgyártmány), szerszámkészítő, stanca (forma) készítő, stb., hogy csak a legfontosab­bakat említsem. Ezek a korábbi időkben önálló ipar­ágakká fejlődtek, és ma már önálló szakemberként is te­vékenykednek úgy, hogy sokszor nem is értenek az ösz­szes fázishoz. A ma „ötvös művésze" nem önállóan csi­nál végig minden műveletet a tárgyán, szemben a közép­kor, de még a múlt század mestereivel. Ez a különbség, valamint a céhes keretek között az eljárások titkos vol­ta ! megnehezíti a 15. sz.-i ötvöstechnikák ismertetését. A következőkben a teljesség igénye nélkül kísérlem meg a középkori munkamenet leírását. Az érc kibányászásával és különválasztásával a nemes­fémbányászat foglalkozott. Ezek az ércek még tartal­mazták az illető bányára jellemző kísérőanyagokat. Az arany pl. ezüstöt, rezet, platinát, arzént, stb., melyek­től azt meg kellett tisztítani. A 15. században már tuda­tos tisztításról is beszélhetünk, azonban meg kell emlí­teni, hogy ez nem történt egységes előírások szerint. A korabeli kémiai tudás lehetővé tette, hogy viszony­lag tiszta fémet állítsanak elő: külön tudták választani az aranyat az ezüsttől, réztől. A nemesebb kísérőfémek, mint pl. a platina,benne maradt, hasonlóképp az arzén, antimon, kadmium, stb. is. Ezért is nevezzük az általuk előállított fémet bánya aranynak,-ezüstnek,«íéznek, stb. összetételük jellemző az egyes bányákra, tehát elvileg támpontot nyújthatnak az alapanyag származására, (azért elvileg, mert közismert, hogy a nemesfémtárgya­kat az idők folyamán újra beolvasztották és újat készí­tettek belőle, és ez kissé problémássá teszi ezt a vizsgálati módszert). Tény az, hogy a királyvíz ismeretével, a ki­rályvíz desztülációval közel 970—80%o-es aranyat tudtak előállítani. A füstölgő salétromsavas (természetes salét­rom) oldással, majd konyhasóval (NaCl) való kisózással 970—80%o-es minőségű ezüsthöz jutottak. Az így nyert tiszta alapfémet tudatosan ötvözték. Az ötvözés mérté­két egyre szigorúbbá váló előírások szabályozták, finom­ságát latban mérték. Az ezüstöt szinte kizárólagosan csak rézzel ötvözték. Az így nyert, már ötvözött fémet lemezzé, dróttá, kü­lönböző formájú idomokká, figurákká kovácsolták, hen­gerelték, húzták, illetve öntötték. A korai időkben az öntött bugákat vizikerekes hámorokban, majd a kisebb darabokat kézzel kovácsolták finommá, zárványmentes­sé; a lemezeket hengerekkel vékonyították, az ezüst­drótokat dróthúzó padon húzták egyre vékonyabb hu­zallá. Ha az öntecs nem volt szakszerűen előállítva, tehát anyaghibás volt, a lemez is hibás lett. Ezekben az esetek­ben találkozunk a lemezekben repedésekkel és a későbbi hevítések hatására hólyagképződményekkel. Minél alapo­sabb tehát a szakszerűen (kellő hőmérsékleten, szennye­ződés mentesen) öntött alapanyag finomra kovácsolása, annál összefüggőbb a fém kristályszerkezete, azaz an­nál hibamentesebb, jobban kezelhető, kalapálhatóbb, véshetőbb, nyújthatóbb, polírozhatóbb az anyag. Termé­szetes, hogy a forrasztáshoz használt forrasztó készítését is az ötvösmester végezte. Tudták, hogy az alacsonyabb olvadáspontú fehérfémek (horgany, ón, ólom) leszállít­ják az ezüst olvadáspontját, tehát ezeket kis mennyiség­ben alkalmazva kevésbé, nagyobb mennyiségben alkal­mazva jobban olvadó, azaz alacsonyabb olvadáspontú forrasztóezüsthöz jutottak. Az olvadáspont szabályo­zására azért volt szükség, mert ellenkező esetben egy tár­349

Next

/
Oldalképek
Tartalom