Budapest Régiségei 26. (1984)
VITA - Szakál Ernő: A budavári gótikus szoborlelet sérüléseinek és eltemetésének jelképrendszere 271-321
A macskáról annyit, hogy az emberhez kevésbé ragaszkodik, mint a házhoz, hízeleg vagy karmol, ragadozó, ravasz, vérszomjas és vakmerő, és főként éjjel jár zsákmány után. Az énekes hattyú. A görögöknél Apolló szent madara volt, melytől ő jóslótehetségét is nyerte. Azt hitték, hogy a hattyúk közeledő halálukat szép, panaszos énekkel, hattyúdallal adták tudtul. A hattyúlovag mondák ősi alakja egy szép ifjú, aki nem tudni honnan jön, és őse lesz egy uralkodó családnak. Egy lexikoni adat szerint költőhelyeikeri az énekes hattyúkat bunkókkal verik agyon. A dolmányos varjú. Népi elnevezése kálomista varjú. A szabadban igen óvatos, fogságban könnyen megszelídül, ingerelve azonban vadságát csakhamar visszanyeri. A mocsári teknős csúszómászó. A kagyló lágytestű állat, melyet a kagylóhéj mint egy páncél véd. A kagylóméreg igen heveny mérgezést okoz. Ezen „kivételek" mellett — egy jelképrendszert feltételezve — a lócsontok talán mégsem étkezési szokásokról szólnak, hiszen a lóhúsevést a keresztény papság — a pogány lóáldozatok és áldomások miatt — már korán eltiltotta. A különleges méretű hidegvérű lovak , hátsó csüdcsontjai a pártacsontokkal inkább jelképezik az ördög lólábát. A nyugatról származó hidegvérű ló a szimbólum nyugatra mutatását jelenti. A négyszarvú bárány torzszülöttet, szörnyszülöttet jelképezhet. A szimbolika mellett szól az is, hogy Matolcsi sűrűn használ olyan tárgyilagos jelzőket, mint például — „nagy testű állat lehetett" 40 , — „ritkasága miatt" -, „feltűnő nagyságával" —, „további érdekességként" —, „a szokásos formától annyira elütő" — hogy a kísérő csont leletanyag — egy része legalább — programszerűen válogatódott meg, és főként azok lehetnek jelképesek, melyek kisszámúak, így talán még a túzok, a galamb és a fácán, valamint a fogoly. A tyúk, a házi sertés, juh és kecske, a mezei nyúl, a szarvasmarhacsontok, továbbá halcsontok, mint étkezési hulladékok kerülhettek a szemétre. Mindenben nem kereshetünk szimbolikát, de a pénzleletekben ezt terjesen valószínűsíthetjük. A budavári szobrok mellől hiányoznak azok az attribútumok, amelyek alapján felismerhetnénk őket. De hogy eljuthassanak a túlvilágra — lelkük kisérteni vissza ne járhasson —, melléjük tették az alvilág révészének, Charonnak járó viteldíjat , ami egész Európában szokásos volt. A szobrok közelében előkerült 46 azonosított pénzdarab között volt 3 darab Anjou kori, 21 darab Zsigmond kori, ugyancsak 21 darab Ulászló, V. László és Jagelló Kázmér kori veret, míg egy pénzérme. Mátyás király ezüst dénárja (1458—1460) 42 az egész problémakört átlendítette a középkorból a reneszánszba. A középkori műhelyek tárgyi anyaga, szobrok tömeges eltemetése és a megjelölések Ebben az irányban azt kerestem, hogy került-e elő máshol olyan ásatási anyag, melyről igazolható, hogy középkori kőfaragó-, szobrászműhely anyaga: félkész munka, szobor vagy építészeti modell és tanulmány jellegű faragás, vagy bármi, amit a középkori műhelyszokások tárgyi dokumentumának tekinthetünk. Ferdinand Janner biztató indítékot adott, miszerint: „... Legtöbbször a műhely közelében egy temetkezési hely volt, elfaragott köveké, melyeket ünnepélyesen (in Prozession) odavittek és elföldeltek..." Az ilyen elfaragott köveket Bernátoknak nevezték (Bernhardt). F. Janner arra is utal, hogy Regensburgban, a dóm ún. szamártornya mellett (beim Eselsturm) feltártak egy ilyen temetkezési helyet, 12 láb (kb. 3,6 méter) mélyen, ahol befejezetlen kőfaragványokat is találtak. A Múzeum művészettörténészei és a Dombauhütte segítőkész szakemberei is csak Denzinger jelentését ismerték , melynek eredeti szövegéből kitűnik, hogy itt csak egy feltételezésről lehet szó, mert szavai szerint „úgy tűnt" (wie es scheint). Műhelymodellekre, előkép-fejekre, szobrokra vagy építészeti vonatkozású modellekre közvetlen analógiákat nem találtam. Hogy szobormodellek készültek, azt egy miniatúrával igazolom, melyet Hans Huth közölt . Az ábrázoláson (74. kép), mely 1430-1450 között készült, egy kőszobrászt látunk, amint a tömbkőből megkezdi egy szakállas királyszobor faragását. A kifestett „modell" ott fekszik a nyers tömbkő mellett, amelyre a szobor fel van rajzolva, ami természetes az „alia prima" faragásnál. Típusában egyedülálló Hans Multscher síremlékmodellje Münchenben, melyet 1435-ben faragott meg mészkőből (75. kép). Ez bizonyítja, hogy nagyon igényes modellek készítése e korban nem volt feltétlenül ritkaság. Megállapíthatjuk tehát, hogy a középkori szobrászok műhelymunkáira ahg van tárgyi adatunk. E tekintetben Egyiptom viszont nagyon gazdag. Azért merek így a messzi múltba visszanézni, mert a mesterségbeni módszerek évezredek óta is sokkal kevesebbet változtak, mint azt általában feltételezik . Középkori anyagunk hiányai miatt kénytelenek vagyunk az előzményeket épp úgy figyelembe venni, mint a későbbi továbbélést. Kutatásaim másik fonala a szobrok tömeges eltemetésének irányába vezetett. Középkori eltemetésről — tudomásom szerint — a budavári szoborleleten kívül másról nem tudunk, említést teszek három más korszakból való szobortemetésről, melyek mindegyike más, de egyformán izgalmas. Valami összeköti őket. Egy nagy szobortemetőt tárt fel Karnakban Georges Legrain, amikor egy óriási gödörből 779 kőből faragott szobrot és sokezer kisplasztikát emelt ki Ugyancsak a 19. században, 1885 őszén, P. Kawadias az Akropolis északi részén, az Erechteion és a Propyleiák között a sziklafalig leásva, feltárta az archaikus görög szobrászat ma is méltán csodált remekeit . A feltáró régész beszámolójából megtudjuk — és az anyagból is —, hogy a márványtorzók közül egy sem teljes, a hiányzó részek főként a lábak és kezek. Számomra — amikor ez anyagot átnéztem — meghökkentő volt, a véletlen sérülésekként regisztrált „sérülések" céltudatossága: szándékosak az orr- és állcsonkítások és orca bevágások. Itt 277
