Budapest Régiségei 19. (1959)

TANULMÁNYOK - Jankovich Miklós: Buda-környék plébániáinak középkori kialakulása és a királyi kápolnák intézménye 57-98

meg. Az, hogy az itteni székhely mikor és milyen körülmények között szűnt meg, idevonatkozó források híján nem állapítható meg. III. Honorius pápának egy bullája 1226-ban már szentendrei főesperesről tesz említést,

12 II. Gézának egy 1146. évi oklevele kiállítási helyét Szentendrén levő püspöki kúriába teszi,

13 ugyanez megismétlődik 1240-ben, amikor Bertalan veszprémi püspök az oklevél kiállítója, tehát már abban az időben, amikor a főesperesi székhely itteni fennállásáról tudomásunk van.

14 Ha az itt közöltekből a főesperességnek XII. századi szentendrei székhelyére teljes bizonyossággal nem is következtethetünk, kétségtelen, hogy Szentendre az egyházmegyei igazgatásban már igen korán szerepet játszott. Pilis megye főesperesónek azonban Szentendre sem nyújthatott maradandó szókhelyet. I. Károly 1318-ban, mivel Szentendrére a visegrádi vár ellátása érdekében szüksége volt, elcseréli azt több Zala megyei falu királyi udvarnokai és condicionáriusaiért.

15 A cserére vonatkozó megállapodást István veszprémi püspök köti meg a királlyal, aki átadja Szentendrefalvát, püspöki kúriával, hajó- és szekérvámjával, malmaival, termőföldjeivel, hozzátartozó szomszédos ingatlanokkal és dunai halászóhelyekkel együtt, ugyanekkor kiköti mind magának, mind főesperesének és plébánosának a szentendrei egyházban élvezett eddigi jogait, beleértve a tizedszedés jogát is. A főesperesi székhely fenntartására irányuló szándék, úgy látszik, a gyakorlatban nem volt megvalósítható, az 1333. és 1335. évi pápai tizedlajstrom Pilis megyét mint budai főesperesi kerületet tünteti fel, tehát a kerületnek egyházigazgatási centruma ekkor már Buda volt, ezzel több évszázadra terjedően megoldást nyert Pilis megye főesperesi székhelyének ügye is. A székhely változtatásának tényéből arra kell következtetnünk, hogy Pilis megye főesperessóge a XIV. század elején a többitől eltérő, különleges szerepet töltött be. A XII. századtól ugyanis a főesperesi tisztet a szókeskáptalan tagjai töltik be, ami az egyházigazgatásnak a püspöki szókhelyből kiinduló centralizálódásával jár, ennek természetes következménye, hogy ez időtől kezdve a főesperesi székhelyek elvesztik igazgatási jelentőségüket, neveik inkább csak a körzetek megjelöléséül szolgálnak. Ha Pilis megyében a főesperesi székhely szintén csupán a körzet névadójaként szerepelt volna, nem állott volna fenn a székhelyváltoztatás szükségessége sem. Itt tehát a székhely egyházigazgatási szerepe a XIV. század elején is fennáll, valószínű, hogy az általános gyakorlattól való eltérést a budai királynéi udvartartás közelsége indokolta, a szentendrei, majd budai főesperes ez időben a királyné alkanceilárja volt,

16 a veszprémi püspök mint a királyné kancellárja, tisztségét az udvarnál csak jelentősebb alkalmakkor tölthette be. A főesperes, püspökétől reáruházott felügyeleti jogköre mellett mint „manus episcopi" irányítja és ellenőrzi a kerületéből befolyó egyházi tizedszolgáltatást is.

17 Az egyházi tized intézményének eredete az ó- és újtestamentum rendelkezéseire vezethető vissza, és azt a hívek részére a kereszténység térhódításával az államhatalom törvényei is kötelezővé teszik. Nálunk István király törvénye írja elő, hogy „akinek az Isten tizet adott egy évben, a tizediket adja Istennek".

18 A tizedszolgáltatásból egy hívő sem vonhatta ki magát, ha a termelés valamelyik ágából jövedelme vagy szaporulata származott. Az egyházmegyéből befolyó tized a megyéspüspököt illette, annak jelentős jövedelmet biztosított, de ugyanakkor ebből kötelezettségek is származtak. A püspök jövedelméből fedezi az egyházigazgatás költségeit, tartja fenn intézményeit, javadalmazza papjait. Az alsópapságot a XII. században a tizednek egy negyede illette meg. A XIII. század első felében azonban az alsópapság tizedrészesedésónéi új helyzet áll elő, a székeskáptalan tagjai, akik ez ideig konventszerű közösségben éltek és anyagiak tekintetében a püspöküktől függtek, az alsópapság jövedelméből részesedést kapnak, ezzel megalapozzák anyagi függetlenségüket. Az alsópapság jövedelmének megnyirbálása elsősorban a plébániák lelkészeit érinti, és érthető módon váltja ki ellenállásukat, ennek tulajdonítható, hogy erre vonatkozó püspöki rendelkezések csak évtizedek múltán, királyi rendeletek kibocsátásával valósíthatók meg. A veszprémi egyházmegyében Róbert veszprémi püspök 1226-ban a pápától nyert felhatalmazás alapján rendelkezik a veszprémi káptalan javadalmazásáról.

19 A püspök lefoglalja a kápolnák összes jövedelmét és kimondja, hogy a jövőben mind a tizedrószből, mind az oblatiókból a lelkészek és a káptalan egyforma részt kapnak. 1255-ben IV. Béla intézkedik hasonló módon a veszprémi szókeskáptalan és az alsópapság jövedelemrészesedése ügyében, kimondja, hogy a dózsma59