Budapest Régiségei 19. (1959)
TANULMÁNYOK - Jankovich Miklós: Buda-környék plébániáinak középkori kialakulása és a királyi kápolnák intézménye 57-98
negyed felét a kanonokok, másik felét a papság kapja, ugyancsak megállapítja, hogy egyéb jövedelmek kit illetnek. 20 Az alsópapság tizedrészesedése azonban egyházmegyénként eltérést mutat. IV. Béla ugyanazon évben a győri püspökség tizedmegosztásában úgy ítélkezik, hogy a dézsmanegyed háromnegyed része a kananoké, egynegyed része pedig a papságé, ezzel szemben az egyéb jövedelmeket teljes egészében a papságnak biztosítja. 21 Szentpétery 22 és Holub József 23 IV. Bélának a veszprémi egyházmegyére vonatkozó oklevele hitelességét kétségbevonta, ennek során Holub álláspontját az említett egyházmegyék közti eltéréssel indokolja. A Buda környéki plébániáknak a későbbiek során ismertetett tizedperei arra mutatnak, hogy a veszprémi egyházmegyében a papság és a káptalan a dézsmanegyedet valóban felezte, ez az oklevél adatainak helytállósága mellett szól. A veszprémi egyházmegyében tehát a XIII. században a plébániák lelkészeinek a tizedből származó jövedelme annak negyedének fele, azaz nyolcada, de az is csak az esetben, ha a plébánia körzetének (Parochia) nincsen fiókegyháza. A fiókegyház lelkésze (rector) az egyházára eső dézsmanegyed egy részét — ez a jelek után ítélve a dézsmanegyed negyede, tehát a teljes dézsmabevételnek tizenhatodrésze volt — engedi át a plébánosnak (presbyter parochialis), ezt a részt hívták quarta magistralisnak. A plébánosok jövedelmét terhelő kiadások közé kell sorolnunk továbbá még a főesperes részére teljesített cathedraticumot is. Az itt közöltekből megállapítható, hogy a plébániák lelkészeinek tizedrószesedése a XIII. században nem csak egyházmegyénként, hanem plébániánként is eltérést mutat. Az utóbbiaknál mutatkozó eltérés képe már kevésbé áttekinthető ; a jövedelmi viszonyokra lényegesen kiható tényezők : a hívek száma, joghatósági területének nagysága és annak termelési viszonyai ; ezek alakulásától függ a lelkész jövedelmének nagysága is, hasonló értelemben beszélnek ma is gazdag vagy szegény eklézsiáról. Ott pedig, hol a plébánia jövedelmének egy részét a fiókegyház lelkészével vagy lelkészeivel megosztja, a jövedelmi viszonyok elbírálásánál erre a körülményre is figyelemmel kell lennünk. A káptalannak anyagi függetlenségére irányuló törekvései azonban nem csupán az alsópapságot érintik, hanem püspökét is. A szókeskáptalan a püspök tized- és birtokjövédelméből is részt kap, amikor pedig birtokközösségük megszűnik, a tized jövedelmekben is megosztoznak, egyes helyek tizede a püspököt, másoké pedig a káptalant illeti meg. 24 Erre példát találunk Budakörnyék történetében is, a XIII. század elején még a veszprémi püspököt megillető bányai tized 1298-ban már a székeskáptalané. 25 Az alsópapságnak az Árpád-korra vonatkozóan itt ismertetett jogállása és jövedelmi viszonya azonban azoknál a plébániáknál fennállott állapotokat tükrözi, amelyek az egyházmegyék joghatóságához tartoztak, más volt a helyzet ott, ahol annak alapítása és fenntartása az ecclesia propria joggyakorlatába gyökerezett. Az ecclesia propria, amint arra már rámutattunk, egy egyházi vagy világi földesúr tulajdonán épült egyházi intézmény, leggyakrabban plébánia vagy kolostor, amelyen a földesúr nem csupán az intézmény vagyonállaga és jövedelme (tized, spolia, oblatiók) felett való szabad rendelkezésre tart igényt, hanem joga kiterjed a lelkészek kinevezésére és elmozdítására is anélkül, hogy erre az egyházmegye püspöke befolyást gyakorolhatna. Az intézmény eredete az őskereszténység korára vezethető vissza, a középkorban főképpen a germán államokban terjedt el és a IX. és X. században éri el fejlődésének tetőfokát. Az ecclesia propria egyházi rendeltetése azonban idővel mindinkább háttérbe szorul — mint jövedelmet biztosító vagyonállag csere, adásvétel ós öröklés tárgya lesz, ezzel világi javak színvonalára süllyed. Világi tulajdonosaik lelkészek helyeit arra alkalmatlan egyénekkel töltik be, akik egyházi törvények semmibevétele és egyházi elöljáróikkal szembeni fegyelmezetlenségük mellett közerkölcsbe ütköző életmódjukkal csorbítják az egyházi személyek tekintélyét. Földesurukkal szembeni függő helyzetük részükre ugyan kifelé bizonyos védelmet biztosít, ez azonban ellátottságuk tekintetében gyakran hátrányos helyzetet teremt. Az invesztitúraharcot lezáró 1122. évi wormsi zsinat megnyitja a lehetőséget az ecclesia propria intézményénél lábrakapott visszás állapotok megszüntetésére is. III. Sándor pápa az 1179. évi laterani zsinaton életrehívja a kegyuraság intézményét, ezzel megszünteti a világiaknak az ecclesia propria intézményében betöltött eddigi jogállását, ós a tulajdonos, most 60
