Budapest Régiségei 18. (1958)
ANYAGKÖZLÉSEK - Bökönyi Sándor: A budai Várpalota ásatásának állatcsontanyaga, XIII-XVII. század 455-486
Már a zalavári Árpád-kori település faunájának feldolgozásáról szóló előzetes jelentésben szóltunk arról, hogy nem fogadhatjuk el Hankó véleményét, amely szerint a ma már kihalófélben lévő fehér magyaralföldi marha, amely az egyik legtipikusabb primigenius-fajta, a honfoglaló magyarok által behozott ősi magyar marhafajta lenne. 38 Az azóta feltárt, de még publikálatlan újabb középkori lelőhelyeink anyaga, valamint az e dolgozat keretében vizsgálatra került anyag esak még jobban meggyőz véleményünk helyességéről.E lelőhelyeken ui.—mint már fentebb is említettük— csaknem kivétel nélkül kistermetű, brachyceros típusú szarvasmarhák csontjai kerültek elő. Nagytermetű marhák csontjai az itt feldolgozott anyagban is inkább csak a későbbi rétegekből kerültek elő. A középkori és koraújkori magyar szarvasmarháknak a brachyceros-csoportba való tartozására utal egyébként E. Brown is, aki azt írja, hogy a magyar szarvasmarhák egérszínűek. 39 Ilyen színű marhák ma is igen gyakoriak a brachyceros típusba tartozó borzderesek között. A budai vár szarvasmarháinak marmagassága metapodiumaik hossza alapján 110 és 135 cm között mozog. A várbeli szarvasmarhacsontok között van egy baloldali metatarsus (lelőhelye : NUCsK, 3. réteg, kora: XIV—XV.sz. ; 5. tábla 15; és2.kép), amelynekproximalis epiphysise eltorzult, izületi felülete kimaródott, az egész epiphysisen apró csontkinövések serege van. A fenti elváltozás idült torzító ízületgyulladás (arthritis chronica deformans) eredménye, amely valószínűleg traumás úton bejutott baktériumok hatására keletkezett. Az említett gyulladás kétségkívül súlyos és gyógyíthatatlan sántaságot okozott. Az ízületi gyulladásnak e fajtájával nem egyszer találkozunk szubfosszilis csontanyagon, JUH — OVIS ARIES L. 40 A juhmaradványokból fajtameghatározásra igen kiváló anyag (igen sok szarvcsap) van a lelőhelyen. A XlII-tól a XVIII. századig egyetlen juhtípus fordul elő, amelyre oldalt és kissé felfelé álló, kifelé csavarodott (homonym) szarvak jellemzők. E juhfajtával egy külön tanulmány keretében kívánunk foglalkozni, s itt csupán annyit jegyzünk meg, hogy nem azonos a rackával. KECSKE — CAPRA HIRCUS L. A két kis házi kérődző közül a kecske jóval kisebb számban szerepel a lelőhelyen, mint a juh. Ezt az arányt mutatják a két faj közt a középkori oklevelek adatai is, ahol az egyes birtokok állatai felsorolásában mindig jóval több juh szerepel, mint kecske. A pécsváradi apátság alapítólevele pl. 1464 juh mellett csak 62 kecskét említ. 41 A kecskét — úgy látszik — nem annyira húsa, mint inkább teje és bőre végett tenyésztették, éspedig inkább a szegényebb rétegek. Az utóbbira vall, hogy 1570 körül Balassi Bálint hosszan pereskedett az egri erdők elpusztítása miatt a kecsketulajdonosokkal. 42 A budai vár ásatásaiból származó kecskék szarvcsapjaik alapján a prisca típusba tartoznak (I. tábla 1, és III. tábla 13—18). Minden európai középkori lelőhelyen ezeket a kecskéket találjuk, bár a mainál gyakrabban feltűnik egy-egy aegagrus típusú is. SERTÉS — SUS SCROFA DOM. L. A sertés a várásatások anyagában a második leggyakoribb háziállat. Legnagyobb számban a XIII. századi rétegekben fordul elő, majd számaránya egyre esik, de legalacsonyabb előfordulási százaléka is alig kisebb a juh és kecske együttes értékénél. Számarányának változásaival fordított arányban változik a juh-kecske csoport és a házimadarak arányszáma. A honfoglaló magyarok nyilvánvalóan hoztak be a mai Magyarország területére sertéseket (Hankó szerint a szalontai disznófajtát a honfoglaló magyarok keletről hozták magukkal 43 ), de a sertés intenzív tenyésztését nyilván a szlávoktól vettük át. Erre mutat az a tény, hogy a honfoglaláskori vagy korai Árpád-kori szláv települések anyagában sok disznócsont van, a magyar 462
