Budapest Régiségei 17. (1956)

TANULMÁNYOK - Voit Pál - Holl Imre: Hunyadi Mátyás budavári majolikagyártó műhelye 73-150

A sárkány-tara

jos díszedényeken kívül számos hasonló metélt-technikával készített kancsótöredékünk van. A felület metéléssel osztott mezőit fehér ék- és rutaidomok élénkítik. Ezeken az edényeken nem ritka — például Egerben — a benyomott fogazatos övdísz, és a ráhelyezett, plasztikus rozettákból, eperszemekből képzett ékítmény sem. Mind ezek a díszítmények, mind az edényformák a középkori hagyományok mély továbbélését őrzik. Metélt felületű dísztálaink emlékanyagából az egriek mellett messze kimagaslik a pomázi reneszánsz kori kúria feltárásánál napfényre került tálperem, amelyet indák között váltakozó állású virágok díszítenek. Ezen az edényen a fehér ónmázon kívül ragyogó, meleg égszínkék ónmázfestést is láthatunk. A máz finomsága a budai majolikaműhely közvetlen közelségére utal, amely nemcsak földrajzi, hanem majdnem időbeli egymásmellettiségről tanúskodik. A magyar keramika történetébe szervesen beleilleszthető, a fejlődés, ill. a hanyatlás pontos képét rajzoló metélt díszű edényművesség monografikus feldolgozását az ásatások fokozódó üteme és a leletek gyarapodó száma rövidesen lehetővé fogja tenni. Annyi máris kétségtelen, hogy a Budáról kiszármazó ónmázas eljárásnak egy, a technika által kialakított új stílusával állunk szemben. Már most nem tartjuk vitára alkalmasnak sem e technikai eljárás, ill. újítás és az ebből létrejött műformák szülőföldjének kérdését. Ebben az időben csak a magyar agyagművesség rendelkezett azokkal az előfeltételekkel — az ónmáz ismeretével —, amelyekből ez az eljárás kisarjadhatott. Szilézia és Ausztria, majd Dél-Németország talán az ismertetett kapcsolatok útján, talán ismeretlen ösvényeken jutott a magyar keramika ezen életképes és ott is dús gyökereket eresztő zsengéihez.

67 Ha kályhacsempéink vegyesmázas sorozatait az országosan rendelkezésünkre álló emlékanyag összességében vizsgáljuk, három különváló stíluscsoportot mehetünk tárgyalásunk alaposztályozásául. Mindhárom csoport a XV. század végétől a XVI. század közepéig terjedő évtizedek termése s a Duna és Tisza könyökétől északra, a Kárpátoktól délre elterülő országsávban helyezkedik el. Az egyes csoportok műhelyhez, tájhoz kapcsolása egyelőre nem lehetséges. Például az egri várásatás anyagában az alább ismertetendő csoportok valamennyije együtt képviselve van, ami arra utalna, hogy mind ott készült, tehát e gazdag lelőhelyen valamennyi hazai fazekas megfordult volna. Az első csoport időben és művészi megjelenésben is a legközelebb áll a budai műhelyhez. A füleki várból kerültek elő ezek a darabok. A figurális csempék koronás királyok alakjait ábrázolják. A mester a gótikus szobrászat stílusának alapfokú iskoláját járta. Szent László bárdos alakjának nyomódúcán egy egri kályhához is sajtoltak fiókokat. A figurák húsrészein takarékosan alkalmazott fehér ónmázat találunk. A figurális csempék stílustanilag a magyar gótika művészetéhez kapcsolódnak, de ismerünk több szerény igényű fiókot, amelynek plasztikus alakjai már a XVI. század első felére jellemző provinciális reneszánsz formaképzését tolmácsolják (Eger). Az időben és térben szétszórt emlékek a budai vegyesmázas kályhák mestereinek, talán a »Mátyáskályha mesteré«-nek örökségét ápolgatják. A második csoport az olasz reneszánsz díszítményeinek eldurvult vonásait bizonyos keleties zamattal vegyíti. A Garády Sándor által feltárt Csalogány utcai fazekastelep környékéről előkerült csempék a Jagellók és Szapolyai uralma alatti átmeneti idő termékei. Vannak közöttük reneszánsz és vannak keleties ízzel vegyes sorozatok. Vgy tűnik, hogy mialatt a királyi vár számára új, nyugatias ízlésű, ismét csak zöld ólommázzal borított csempékből állítottak föl új kályhákat, lent, a váron kívül továbbfolytatták a Mátyás-idők ónmázzal vegyes technikáját. Ekkor élt még a budai műhely hagyománya, de készítők és megrendelők — nyilván már szélesebb rétegek — apránként közvetlen érintkezésbe kerültek a megszálló törökség műveltség javai val. A palmettával koronázott, oszlopok közé fogott vérszegény növényi minta, vagy a csillagalakban elhelyezett (levelek fölé boruló keresztben végződő kagylószerű) idom oly tervező elme igyekezetéről számol be, aki a keleti díszítőstílus elemeit és annak rendszerét még nem érti, de az olasz reneszánsz motívumkincsét és annak logikai tisztaságát már elfelejtette (L. : Budapest története, Budapest a törökkorban. CXXXVI. t. 2. és CXLIII. t. 4. ábra). A Csalogány utcai leleten kívül ugyané nyomódúcok felhasználásával készítették az egri, esztergomi, füleki és a szolnoki ásatá134