Budapest Régiségei 12. (1937)

Horváth Henrik: Szentpéteri József pesti ötvösmester művészete 197-257

2]\ ezen művészet legkevésbbé sem volt ismeretes, és olyan időben, amikor az általában egy nemzetnél sem volt gyakorlatban. Budavár bevételét ábrázoló művén pedig a következő latin szöveg állott: Fallitur qui putat spem lucri excitavisse confectorem hujus laboris, dum in tota Europa vix aliquot aestimatores hujus modi laboris inveniebantur eo adhuc vivente. Ezen önérzetes és egyszersmind bánatos szavak hallatása, kinek ne jutna eszébe a másik rimaszombati művész, Ferenczy István. Úgy mint «ez a félénk szerény ifjú, bizalommal géniuszába és embertársai részvételében minden segédeszköz nélkül, azon nemes, hazafias s ha sikerül, halhatatlan elhatározásra szánta magát, hogy hazájában a szobrászat alapítója leend»,

1 úgy Szentpéteri is feladatát nemcsak művészi hivatásnak, hanem egyszersmind hazafias kötelességnek is tartotta. Ferenczy kezdetet jelent. Ö letört ugyan nehéz küzdelmében, de utódai, főleg Izsó Miklós révén, mégis az újabb magyar szobrászat alapítója lehetett. Szentpéteri, kedvezőbb körülmények között művelve mesterségét, zárókő. Vele bezáródik a régi értelemben vett magyar ötvösmesterek sora. Ö maga, úgy látszik, ezt nem érezte és nemcsak bízott műágának jövőjében, hanem igyekezett ezt regenerálni és domborművei révén a «Grande Art» magaslataiba felemelni. Kísérlete külső és belső okokból nem sikerült, de nagy és döntő akarása nélkül a magyar művészi és műveltségi életről alkotott képünk csonka volna. E művészi akarás komoly és tudatos volta mellett szólnak a magasztos eszmék, a klasszikus tárgykörök s nem utolsó helyen a lelkiismeretes és gondos kivitel. Könnyen érthető, hogy mesterünk e három tulajdonsága, t. i. sajátságos művészi öntudata, kora művelődési ideálja felé való határozott igazodása és a régi céhhierarchia legszebb hagyományainak tisztelete nem minden súrlódás nélkül haladhatott csak egymás mellett. A céhélet alkonyánál tartunk. Az 180^-ben a rendszer egységesítésére örtént bürokratikus intézkedések utolsó jelentős kísérlet volt az omladozó épület alátámasztására. El kell ismerni, hogy ez az egyetemes szempontok szerint megindított akció (mely nem leépíteni, hanem csak segíteni akart s nagyáltalában a régi rendszer megszabta keretben mozgott) legalább a pest-budai iparéletben tagadhatatlan fellendülést eredményezett. Szentpéteri alakja ebben az összefüggésben szinte tipikus jelentőséget kap. Művészi alkotásának csúcspontját, amint láttuk, a század 20-as éveiben készült, programmukban ugyan igénytelen, sujet-jükben még teljesen a céhhagyomány határain belül mozgó s éppen azért rendkívül szolid és egységes ízlésű dara1 Melier Simon, Ferenczy István élete és művei. Budapest, 1905. ^42. 1.