Budapest Régiségei 2. (1890)
Gömöri Havas Sándor: Az ó-budai Fehéregyház 3-50
6 péket rendeztek a sírok fölött," melyeknél megemlékeztek az elhunytak érdemeiről, és reményöket fejezték ki, hogy viszonlátandják egymást a más világon.* E gondoskodásnak megható jeleit láttuk az Aquincumban föltárt síroknál is. Majdnem mindegyikben, mely még földúlva nem volt, eledelnek és italnak szánt, s azzal kétségen kívül megtöltve volt edényeket, kanalat, kést, csészét, csuprot, különböző eszközöket és ékszert találtunk, melyekkel ellátták a halottakat, hogy szükséget ne szenvedjenek hosszú'útjokon és tisztességesen jelenhessenek meg új hazájukban. Nagy halottaikat pedig, kiknek elhunytán az egész nép gyászolt — épp úgy mint most — a viszonyokhoz képest díszes sírboltokban helyezték el, melléjök adták fegyvereiket, vadász- vagy halász-eszközeiket, és velők együtt temettek el nejeik és szolgáik közül néhányat, harczi menőket és különféle házi állatot, hogy megszokott életmódjukat folytathassák a túlvilágon is. Mindezekben,, habár e sírboltok a vándor népeknél egyszerű földhalmok alakjában jelentkeznek is, a kortársak drága halottaik emlékét láthatóképen is meg akarták örökíteni, és földi maradványaikat, melyekre ők a legnagyobb áhítattal tekintettek, átadni az utódok mindenkori tiszteletének. Hiú törekvés! A közönséges sírok gondozása átlag húsz, legjobb esetben negyven évig tart, azután a megsemmisülés műve kezdődik. Mi pedig a népek nagy embereit illeti, a fejedelmeket, a hősöket és mindazokat, kik maguk után nagy nevet hagytak, róluk néhány évtizeden, talán századon át szájról-szájra kelt a hagyomány és mutogatta a nagy halott sírját. De hova tovább, mindig csekélyebbre apadt azok száma, kik róluk tudtak. Az illető nép előbbi lakhelyeiről elköltözött vagy elűzetett, és így utóvégre nem akadt senki, ki az itt-ott eltemetett hősről szóló hagyományt, mely talán több százezer ajakról hangzott egykoron, átadhatta volna az utókornak. A nagy földhalom, a kőépítmény, melylyel a gyászba borult nép, dicsőült halottjának emlékét meg akarta örökíteni, rég összeomlott és egyenlővé lett a föld színével. És nem maradt semmi, mi a későbbi nemzedéket arra emlékeztetné, hogy hol élt és munkálkodott és hol van eltemetve a hatalmas fejedelem, a nagy hadvezér, a világ bölcse, kinek neve az emberiség történelmében maga egy korszak. Az egész ó-kor, sőt a későbbi idők történelmileg híres embereinek úgyszólván egyike sem kerülte ki az emberiség közös végzetét: az enyészetet és elfeledést. A világ egykori urainak hiába emeltek kortársaik síremlékűi egész hegyeket, vagy örök időkre szánt mausoleumokat. Elpusztultak mind, és a melyek * . . . dans tous les siècles, chez tous les peuples, et sous les apparences religieuses les plus diverses, l'idée de l'immortalité repose invulnérable au fond de la conscience humaine. (Camille Flammarion, Urani . ' ' . : '
