Budapest Régiségei 2. (1890)

Gömöri Havas Sándor: Az ó-budai Fehéregyház 3-50

AZ Ó-BUDAI FEHÉREGYHÁZ. Az ember szakadatlan harczot folytat a mulandóság és az enyészet törvénye ellen, mely szerint ő maga és minden müve idővel megsemmisül és eltűnik a íöld színéről, úgy hogy nem marad semmi látható nyoma. A halhatatlanság után vágyódó lélek küzd az érzéketlen anyagnak mindent romboló és átalakító nyers erejével; az érzület folytonosan lázong a halál kérlelhetetlen hatalma ellen, mely megsemmisít minden életet. E megsemmisülésben nem akar hinni. Tudja ugyan, hogy a szellemnek világra szóló alkotásai halhatatlan örökség gyanánt egyik nemzedékről a másikra szállanak át, és örökké világítanak mint a nap fénye; tudja, hogy úgy az egyesek mint a népek műveit megörökíti a történelem, és ezekből mindenkinek kiadja a maga részét: de az ember minden érzelmeivel és gondolataival a földhöz, hazájához van kötve ; itt látja és keresi ő szeretetének s érdeklődésének legfőbb tárgyait; a múlt idők legkedvesebb emlékeit; ősei itt éltek és munkálkodtak az utánuk következett nemzedékek, az ő javára ; ezek iránt itt a földön, mely áldásos működésök színhelye vala, szereti leróni hálaadóját. De az ősök, a nagy és jeles emberek után a sírhanton kívül, melybe őket eltemették volt, nem maradt semmi. A sír lakóját méhébe fogadta a föld, és az enyészet műve be lett fejezve. Ennek akarja útját állani a hálás utód, nem szívelheti, hogy a drága halottak földi maradványai áldozatul essenek az örök enyészetnek, a feledésnek. És minden történelmileg ismert nép, melynek vallása volt, tehát a magyar is, erősen hitt egy túlvilági életben, melyet a földi élet boldogabb és ugyanitt végbemenendő folytatásának képzelt. Az «alvilágba» költözendő lelkek találkozójául több helyeket jelölt meg a nép hite. Maga a keresztény föltámadás magasztos eszméje elválaszthatatlan a földtől,«melynek sírjai az utolsó ítélet napján meg fognak nyílni, és a bennök nyugvó halottak az Isten ítélő széke elé állíttatni», így a kegyeleten és hálán kívül, melylyel az élők halottaik iránt viseltettek, a vallásos érzület eszközölte azt, hogy egyesek úgy mint a népek a maguk összeségében, nagy gondot fordítottak halottaik eltemetésére ; koronkint ünne-