A BTM Aquincumi Múzeumának ásatásai és leletmentései 2006-ban (Aquincumi Füzetek 13. Budapest, 2007)

Az Aquincumi Múzeum kisebb feltárásainak helvszínei és eredményei a 2006. évben

zetméteres területen kezdtük meg az ásatásokat. A környéken folytatott korábbi kutatások alapján gazdag régészeti lelőhelyre számítottunk. (NAGY 1931; WELLNER 1973; PÓCZY 1983, 254-255, 263-267) Mivel az ásatás 2007-ben továbbfolytatódik, e helyütt csak az eddigi eredmények rövid összefoglalására szorítkozunk. Amint az előzetes geo-pedológiai vizsgálatból is kiderült, a terület a történelem nagy részében víz alatt állt. Az eredeti, egyenetlen terepfelszínen egy markánsabb kiemelkedést találtunk a telek déli részén, és a szintemelkedés miatt egv másikat sejtünk a I lunor utca felé eső részen, vagyis északkeleti irányban, ezt azonban még hitelesítenünk kell. A két kiemelkedés között elterülő mélyebb területrészek többékevésbé folyamatosan víz alatt maradhattak. A kutatás alá vonható kiemelkedésen római kori kőépület-maradvánvokra, többnyire az alapfalak utolsó kősorára, valamint omladékkupacokra leltünk. Az épülctmaradványoktól északra egv kőbélésű kutat találtunk, közvetlen közelében egv árkocska, egv még meghatározatlan funkciójú ipari objektum részlete és egy égetési kerámiasclejttel feltöltött hulladékos verem került elő. (6. kép) Kelet felé, hozzávetőlegesen a Hunor utca szintjén álló cella trichora irányába fokozatosan esik a terep, amiből arra következtetünk, hogv a sírkápolna és a környékén, illetve alatta feltárt, korábbi periódusú épületmaradványok egy újabb kiemelkedésen álltak a vizenyős terület határán. Ennek megfelelően az ókeresztény temető - feltételezett déli kiterjedésén kívül (Vihar- és Szél utcai sírok - NAGY 1938, 62-64) - még kelet, esetleg észak felé húzódhat, a kutatandó telekre mindenesetre nem nyúlik be. A késő római korban az a kiemelkedés is, amelyen a kőépület-maradványok előkerültek, tartósan víz alá kerülhetett, erre utalhat a kései, Kr. u. 4. századi leletanyag teljes hiánya. A római szint fölött képződött iszaprétegben vékony talajrétegek különíthetők el. Ezek jelenléte arra vall, hogy az időszakosan szárazra került felületen talajosodási folyamatok indultak be, amelyeket újabb, hosszú elöntéses periódusok követtek. A szárazabb időszakokban újra kezdődő területhasználatot eleinte minimális középkori lelet, egv kisebb, elplanírozott (vasolvasztó?) kemence, lópatkó igazolja, a magasabban fekvő, továbbra is igen vékony talajrétegekben pedig már újkori leleteket találtunk. A metszetfalak tanúsága szerint tehát a terület - kis megszakításoktól eltekintve - a római kort követően is folyamatosan víz alatt állt. A terület vizenyős jellegét végérvényesen csak az újkorban veszítette el, amikor több méter vastag feltöltés került rá. (ß.B.T) A telek nyugati felében, a Vörösvári út közelében, felbukkant az az északnyugat-délkeleti iramú út is, amelyet nem sokkal korábban, a Vörösvári út 111-117. szám alatt, az egykori Remiz területén végzett feltáráson sikerült regisztrálnunk (lásd jelen kötet 47-53. oldalán). Sajnos az utat, a feltárással párhuzamosan folyó kivitelezési munkák során, a Múzeum tudta és beleegyezése nélkül szinte teljesen kimarkolták. Ezen „útátvágás" metszetének tanulmányozása során, az út alatt ugyanazokat a tereprendezéshez köthető meszes-terrazzós planírozási rétegeket figyeltük meg, mint a Remiz területén. A meszes rétegek alól egv szögletes 1,35 x 1,56 méter nagyságú, körülbelül 30 centiméter vastag kőtömb látott napvilágot, amely alatt nagvobb kövekből épített alapzat mutatkozott. A kőtömb annak a pilléreken futó vízvezetéknek az egyik kőalapozását képezhette, amelyet