Országgyűlési Napló - 2021. évi tavaszi ülésszak
2021. március 16. kedd - 183. szám - A Slachta Margit Nemzeti Szociálpolitikai Intézetről szóló előterjesztés általános vitája a lezárásig - ELNÖK: - DR. VARGA-DAMM ANDREA (független):
545 Amint látja, elnök úr, egy képet mellékelek önnek levelemhez. Ez a kép a képviselői irodám falán található képekről készült: amikor megkezdtem ezt a felemelő munkát, magam köré kívántam hozni azokat az asszonyokat, akik emberi, szakmai és politikai fejlődésemben inspirációt adtak. Az öt asszony egyike Slachta Margit, aki a magyar Országgyűlés első női képviselője volt. Lengyel származású, felvidéki családba született, és itthon maradt, amikor 1908-ban a családja gazdasági csődje miatt kivándorolt az Egyesült Államokba. Ekkor abbahagyta a tanítást, és szociális munkásnak állt. A politika színpadára is úgy került, hogy az erős szociális elkötelezettségét pártalakításával is ki tudta bontakoztatni. 1920-ban lett nemzetgyűlési képviselő. Szabadságát és életét veszélyeztette határozott, nemes céljaival. Miután 1943-ban Szlovákia bejelentette a teljes zsidótlanítást, Rómába utazott, hogy személyesen sürgesse XII. Piusz pápát a cselekvésre. (Nacsa Lőrinc: Ez a Wikipédia!) Zsidó honfitársunkat bújtatta rendházában, társaságának egyik tagja, Salkaházi Sára itt halt vértanúhalált. Utolsó felszólalását az Országgyűlésben 1948. június 26-án tartotta az egyházi iskolák államosítása ellen, majd 1949-ben emigrációba kényszerült, félve a kommunisták megtorlásától. A Parlament épülete körül több nagyszerű elődünk és példaképünk szobra található. Ugyan a XIV. kerületben állítottak szobrot emlékére, mert a rendháza abban a kerületben volt, szeretném azonban, ha kezdeményezné a Ház elnöke s mint a kormányzó párt nagytekintélyű vezető képviselője, hogy valahol a Parlament épülete körül emelhessünk szobrot Slachta Margit emlékére. Természetesen nem fontos számomra, hogy a kezdeményezés személyemhez kötődjön, nyilvánosságra kerüljön, csak az a fontos, hogy emeljünk szobrot erről a nagyszerű teremtésről.” Na de sajnos ez sem sikerült. Nemcsak a marxisták a második világháború után, de a keresztény meggyőződésűek közül is többen az idejétmúlt klerikalizmus képviselőjének tartották Slachta Margitot, beszédeit gúnyos, trágár közbekiabálásokkal fogadták ebben az ülésteremben is. Visszatérő váddá vált a botütés, merthogy a ’20-22-es Nemzetgyűlésnek egyedül ő volt tagja egyúttal a ’45 utáninak is. Hogy miért lehetett ez így? Nyilván nem találtak más eszközt arra, hogy a zsidómentéssel kiérdemelt óriási erkölcsi tőkét összetörjék, de legalábbis kikezdjék. A politikai élet balracsúszásával azonban mindinkább lehetetlenné vált, hogy politikai pályafutását folytassa. A szocializmus éveiben vagy elhallgatták, vagy ha mégis szó került róla, akkor reakciósnak, Horthybarátnak, nácinak, fasisztának emlegették azért, hogy a személyét bemocskolják. A rendszerváltás után azt hittük, hogy rehabilitálják őt személye valós megítélése alapján, de nem. 2010-ig kellett várni, hogy legalább egy rakpartot elnevezzenek róla, és 2017-ben határozták el, hogy a korábbi rendházánál szobrot emeljenek. Hogy miért is nem került sor a rehabilitációjára? Mert a rendszerváltás után ugyanazon szellemiséggel bírók játszották a demokráciát, akik tartották fenn a szocialista rendszert. Bemutatnám az akkori Nemzetgyűlés jegyzőkönyveiből, hogy néhány szellemi előd miként vélekedett erről a nemes lelkű, életét az elesetteknek és a nőknek szentelő emberről. 1947. február 12-én a Nemzetgyűlés elnöke meg akarta akadályozni, hogy elmondja interpellációját, de Slachta Margit érvelésére kénytelen volt ezt megengedni. És Juhász István szellemi előd hogy kommentálta azt? „A lényeg, hogy beszélhessen!” Aztán amikor ’47. február 14-én Slachta Margit azt mondta, mielőtt a napirendre tűzött tárgyhoz szólna, szeretne válaszolni Kállai képviselő úrnak arra a megjegyzésére, amely szerint oly nagy a sajtószabadság, hogy még az ő reakciós cikkei megjelenését is megengedik. Kállai Gyula, ugye, a Magyar Kommunista Párt ideológusa volt, és szabadságnak nevezte azt, ha nem tiltanak be egy cikket. Aztán 1947. július 23., amikor azt mondta Slachta Margit, hogy tulajdonképpen mit ért a Nemzetgyűlés demokrácián, akkor Spitálszky Károly szellemi előd azt reagálta le: „Na, itt van Slachta, a szeszélyes!” Aztán amikor folytatta Slachta Margit, hogy: mi demokrácián azt értjük - és ez a kereszténydemokrácia -, hogy az ország minden polgárának a jogát elismerjük, ekkor a szellemi előd Török Júlia azt kiabálta: „A gyilkosokét is?” Amikor azzal érvelt a második világháború utáni kommunista hatalom elhatalmasodásakor, hogy „Hiszen mindnyájunkat egy vesztett ’háború tengere’ környez, úgy vagyunk, mint azon a sziklán az asszony, meg az oroszlán. Vajon méltó-e hozzánk, hogy nekitámadunk egymásnak - ha még van is erre lehetőség - ahelyett, hogy összefogunk őszinte, igazságos érzéssel, igazságérzettel és egymás iránti megbecsüléssel? Mérlegeljék azt,
