Országgyűlési Napló - 2020. évi őszi ülésszak

2020. november 17. kedd - 167. szám - A 2022. és 2023. év Petőfi Sándor-emlékévvé nyilvánításáró l szóló határozati javaslat általános vitája a lezárásig - ELNÖK: - DR. VARGA-DAMM ANDREA (független):

1716 képviselőtársam mondta, Petőfi Sándor egy olyan költő volt, aki szinte meglátta a jövőt, látta a saját sorsát, a saját jövőjét. A nemzet jövőjébe is belelátott, és ez ebben a versben is benne van: „Szabadság, szerelem! / E kettő kell nekem. / Szerelmemért föláldozom / Az életet, / Szabadságért föláldozom / Szerelmemet.” Az, hogy ő feláldozta az életét, a szerelmét és mindenét a hazáért, az ebben a versben megfogalmazódott, a vátesz költő itt megjelenik. Ezért is vagyunk mi büszkék Petőfi Sándorra, és azt gondolom, hogy ez egy olyan napirend, amelyet minden frakciónak kötelessége támogatni. (15.10) Igenis nagyon nagy gondot kell arra fordítani, hogy a jövő nemzedéke, amelynek a nevelése a mi sorsunkban van, a tananyaga az Országgyűlés képviselőinek, a minisztériumnak a kezében van, hogy mit fognak tanulni, igenis nagyon fontos, hogy olyan irodalmi műveket, olyan verseket, olyan prózákat kapjanak, amelyekből kialakul a gyermek nemzeti identitása, kialakul benne, hogy büszke legyen a saját hazájára, a saját nemzetére, a saját népére. Azt hiszem, Petőfi Sándor ebben minden magyar ember számára nagyon komoly példát mutatott. Köszönöm szépen megtisztelő figyelmüket. (Taps.) ELNÖK: Köszönöm szépen, Gyüre Csaba képviselő úr. Megadom a szót Varga-Damm Andrea képviselő asszonynak. DR. VARGA-DAMM ANDREA (független): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaim! „Tied vagyok, tied, hazám! / E szív, e lélek; / Kit szeretnék, ha Tégedet / Nem szeretnélek?”, ugye, mondja a Honfidalban Petőfi. Én nagyon örülök ennek a javaslatnak, mert ha bármely gyermeket csak Petőfi Sándor versein nevelnénk fel, akkor csak csodálatos embereket tudunk nevelni. Tényleg elképesztő, hogy egy ilyen fiatalon elhunyt néhai honfitársunk micsoda gazdag nyelvezetet, irodalmat, lelket, gondolatiságot, erőt, bizalmat, biztonságot, jövőképet mutatott be a verseiben. Ha már ezt a jó kezdeményezést itt az Országgyűlésben előadták képviselőtársaim, akkor hadd beszéljek arról, hogy mit várok én ettől a kettős emlékévtől, illetőleg attól az emléktanévtől. Akkor én azt várom, hogy ne csak itt és most beszéljünk minderről és a képviselők a legszebb szavakkal méltassák e csodálatos embert, hanem majd ebben a két emlékévben vagy kettős emlékévben minden egyes gyermek találkozzon ezzel az értékkel, amit ez az ember közvetített mind a saját akkori honfitársai, mind azóta a történelemben ebben a kétszáz évben számunkra. Akkor legyen az, hogy ez után az emlékév után nagyon sok gyermek örömmel és büszkeséggel mondjon Petőfi-verseket, mert hiszen egy ilyen emlékév és különösen egy kettős emlékév egy ilyen csodálatos emberre emlékezve, a minimum, ami eredményt elvárunk, az az, hogy gyerekek sokasága részesüljön annak örömében, hogy Petőfi Sándor versét mondja vagy tudja, és hogy az a szellemiség és az az ajándék, amit minden egyes verse ad az ember számára, váljon eggyé a jövő nemzedék személyiségével, gondolkodásával. De néha azért, képviselőtársaim, eszembe jut ám nekem az is, hogy ha most itt köztünk élne Petőfi Sándor, akkor vajon ezeket a verseket kikhez írná. (L. Simon László: Jaj, istenem! - Közbeszólás a Fidesz soraiból: Demagóg!) Kikhez szólnának például azok a versei, amikor az Országgyűléshez ír, vagy azok a versei, amikor a nagy hatalmasságokról ír? Vagy amikor a nemesek fennhéjázásáról ír, vagy amikor a lelket és érzelmeket vesztett emberekről ír, akkor vajon melyik verse szólna mihozzánk? Vagy például tetszene-e neki az a fennhéjázó közélet, az a durva hangú, nagyon sokszor udvariatlan hangú közélet a legmagasabb méltóságok között is, amit ma a ma emberének közöttünk meg kell élnie? Beszélünk itt együtt egy olyan emberről, aki a verseivel elképesztő szellemi étket, életeket átható étket ad mindannyiunknak, és közben az a nagy kérdés, hogy mi méltók vagyunk-e egyáltalán arra, annak az értéknek az őrzésére, amit ő itt hagyott nekünk. Tanulunk-e azoknak a verseknek a mondanivalójából, amit ő számunkra adott? Mert az nem elég, hogy elmondjuk meg idézzük, élünk-e úgy, hogy amikor ő megvetően ír egy jelenségről, akkor azt értsük, hogy az nemcsak akkor, az 1800-as években adott indokot azoknak a verseknek a megírására. Ha ma közöttünk lenne, nagy eséllyel nagyon sokunk kapott volna már az ő versei által feddést a viselkedésünkre. Szándékosan többes szám első személyben beszélek, mert nem egy-egy politikusról