Országgyűlési Napló - 2019. évi őszi ülésszak
2019. december 10. kedd - 102. szám - A Nemzeti Kulturális Tanácsról, a kultúrstratégiai intézményekről, valamint egyes kulturális vonatkozású törvények módosításáról szóló előterjesztés kivételes eljárásban történő összevont vitája - ELNÖK: - ARATÓ GERGELY (DK):
2229 Én a Kádárkorszakban nőttem fel, 24 évet a Kádárkorszakban éltem. (Nacsa Lőrinc: Látszik!) Amikor a Kádárkorszakban fiatalon láttam azt a két kultikus filmet, a mely Bacsó Péter nevéhez fűződik, akkor igaz, hogy sokat mulatoztam rajta, de szörnyülködve is néztem, sőt hálálkodva, hogy hú, de jó, hogy nem abban a korszakban élek. Az egyik ilyen kultikus film A tanú, a másik pedig a Te rongyos élet. Én akkor boldog v oltam, hogy nem abban a korszakban éltem, és nem gondoltam volna, hogy az úgynevezett rendszerváltás után 30 évvel majd azon kell gondolkoznom, hogy lehet, hogy visszajöttek azok az ötvenes évek. Az is érdekes - ugye, önök nyújtották be azt a módosító java slatot , hogy mind a két filmben van egy nagyon lényeges momentum, ez a lényeges momentum pedig a narancs. A Te rongyos életben egy aszott naranccsal találkozhatunk, amit folyamatosan őriz a vidéki tanító, aki ezt nagy becsben tartja. Egyébként Bacsó Péte r ezt a saját életéből merítette, hiszen fiatal forgatókönyvíróként egy Keleti Mártonfilmhez kapcsolódóan egyszer meghívták egy vetítésre. Hadd olvassam föl az ő visszaemlékezését ezzel kapcsolatosan. „Meghívtak egy titokzatos vetítésre, a bőrkabátos alak ok között ott ült Rákosi, Révai és Farkas Mihály. Egyszer csak behoztak egy minden képzeletet felülmúló gyümölcskosarat, amilyet életemben nem láttam. Roskadásig meg volt rakva hatalmas szemű szőlővel, naranccsal, banánnal. Reszketve ültem, amikor egyszer csak Rákosi odaszólt: Bacsó elvtárs, vegyen egy narancsot, fogyasszon! Reszkettem, de vettem egy narancsot és zsebre vágtam, odaadtam az akkori szerelmemnek, és onnantól kezdve ezt becsben tartották.” Aztán A tanú című filmben is feltűnik a narancs. Gondol om, emlékszik rá, ha esetleg látta A tanú című filmet, hogy milyen párbeszéd zajlik le ott. „Mi ez? Narancs. Narancs?! Az új magyar narancs. Kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a miénk.” Ez citrom volt. Tudja, mi is körülbelül így vagyunk a Fidesszel. Nar ancsra vártunk, aztán kaptunk egy citromot, ilyen törvényjavaslatokkal, mint amiket ide benyújtottak. Úgy gondolom, jó lenne, ha végiggondolnák azt, hogy milyen irányba kívánják elvinni ezt az országot, jó lenne, ha nem szeretnének visszatérni az ötvenes é vekbe, nem kellene Orbán Viktort esetleg a jövőben a fényestekintetű vezetőnek hívni, és hasonló ilyen formaságok, de sajnos önök efelé tartanak. Éppen ezért a Jobbik Magyarországért Mozgalom ezt felháborítónak tartja, és nem is fogja soha támogatni az ily enfajta törvényeket. Köszönöm szépen, hogy meghallgattak. (Taps a Jobbik soraiban.) ELNÖK: Köszönjük, képviselő úr. Most megadom a szót Arató Gergelynek, a DK képviselőjének. ARATÓ GERGELY (DK) : L. Simon képviselőtársam az előbb méltatta a Törvényalkotási bizottság kisebbségi előadójaként elmondott véleményemet, és úgy vélte, hogy túlterjeszkedtem azon, amit az megérdemelt volna. Én úgy érzékelem, hogy a Törvényalkotási bizottságban történteket - ezt majd államtitkár úr megerősíti - én csak szárazon és szik áran foglaltam össze. Most azonban rendes hozzászólásra kaptam lehetőséget, és nem is fogom magamat visszafogni ez alkalommal, ha nem bánják. Ott kezdeném, hogy bizonyára ismerjük mindannyian a Bánk bán történetét (L. Simon László: Ez nem biztos!) , ha már felidéztük az egykori Hevesi Sándor téri Nemzeti Színházat. Épp ott volt alkalmam pont Sinkovits Imrével látni, pont az Advent a Hargitán előtt vagy után egy évvel, már nem emlékszem, hogy voltak a bemutatók. (L. Simon László: Előtt.) Mindenesetre azt akar om mondani, bizonyára emlékeznek arra is, hogy az akkori hatóságok sem voltak annyira oda a kritikus színházért, így aztán nem is engedték vagy húsz évig bemutatni a művet, s talán a miatt a pár sor miatt is, ahogy Tiborc panasza végződik, amely szerint „é s aki száz- meg százezert rabol, bírája lészen annak, akit a szükség garast rabolni kényszerített”. Ezt csak azért hoztam szóba, mert úgy látom, hogy az önök mentalitása pontosan ugyanez. Ugyanott tartunk, mint az akkori magas helytartó tanács, nem óhajtjá k azt, hogy a színház kimondjon olyan igazságokat, amelyeket önök nem szeretnek, nem óhajtják azt, hogy a művészetnek legyen
