Országgyűlési Napló - 2016. évi tavaszi ülésszak
2016. április 26. kedd (145. szám) - A magyar egészségügy jelenéről és jövőjéről című politikai vita - ELNÖK: - VONA GÁBOR, a Jobbik képviselőcsoportja részéről:
2068 Ebben van is igazság. Azt is hallottuk már az önök érvelésében, hogy minden sportra fordított forint az egészségügyi ellátásban 3 forintot takarít meg. Felteszem a kérdést, hogy ha el is fogadjuk, hogy ez az állítás, ez a tétel igaz, e z a képlet valóban működik, önök a sportnak valóban arra a területére fordítjáke a pénzt, ahol ez a tétel működhet. Önök szerint valóban javult Magyarországon az emberek egészséges életmódjának a helyzete? Valóban többet sportol a magyar társadalom? Vagy pusztán arról van szó, hogy önök a sportot is bizonyos kirakatszempontok és személyes politikusi hóbortok alapján tartják fontosnak. Nem beszélve a társadalom lelkiállapotáról, ami persze nagyon áttételesen kapcsolódhat az egészségügyhöz. Ha azt az orvosi igazságot elfogadjuk, hogy amennyiben az ember lelke megbetegszik, könnyen megbetegszik a teste is, és ha ezt a társadalomra is kivetítjük, mondván, ha egy társadalom lelke megbetegszik, akkor a társadalom testileg is, fizikailag is meg fog betegedni, akko r érdemes azon is elgondolkodni, hogy az elmúlt hat évben, mióta önök kormányoznak, a GyurcsányBajnaikormányokhoz képest, amikor a magyar társadalom lélektani, lelkiállapota rettenetes volt, ahhoz képest javulte az önök hat éve alatt a magyar társadalom lelkiállapota. Szerintem nem. Ugyanolyan fullasztó Magyarországon élni az önök kormányzása alatt is, mint annak idején volt. Ennek nyilvánvalóan meglehetnek az egészségügyi következményei is. Az egészségügyi rendszert ma Magyarországon különféle nemkívána tos vagy nem feltétlenül normális körülmények tartják fenn vagy biztosítják, gondoljunk a hálapénzre, vagy gondoljunk a magánkiadásoknak az európai szinten, európai összehasonlításban is magas arányára. Vagy hadd mondjak egy pozitívumot, ami az egészségügy i rendszert ennyi anomália, ennyi probléma ellenére is összetartja: ez az egészségügyben dolgozók hivatástudata, szeretete, a munka iránti alázata. (13.00) Ha ezeket kivennénk az egészségügyből, akkor az egészségügyi rendszer lényegében összeomlana. A nemz eti egészségügyi kerekasztal legutóbbi ülésén volt alkalmam, szerencsém részt venni, és ott hallhattunk egy szakértői előadást az egészségügy állapotáról, ahol az előadó hosszú diákkal bizonyította és mutatta be az egészségügy problémáit. Végül azt mondta, hogy három súlyos probléma van az egészségügyben. Az első súlyos probléma az alulfinanszírozottság, a második súlyos probléma az alulfinanszírozottság és a harmadik nagyon súlyos probléma pedig az alulfinanszírozottság. Ezzel azt szeretném mondani, és maj d képviselőtársaim is a rendelkezésünkre álló időben beszélni fognak erről, hogy igen, szükség van strukturális reformokra, igen, szükség van takarékossági intézkedésekre. Igen, szükség van hatékonyságnövelő intézkedésekre. De mindaddig, amíg az egészségüg ybe nem teszik bele, nem tesszük bele a szükséges forrásokat, amíg az európai átlagot, vagy maradjunk csak a visegrádi 4ek regionális átlagánál, nem tesszük bele az egészségügyi ágazat forrásigényébe, addig ne várjuk azt, hogy bármilyen strukturális hókus zpókusz, bármilyen öt pont vagy bármilyen hatékonyságnövelő álmodozás javítani fog az egészségügyi állapoton. És nem csodát kér az egészségügyi ágazat, hanem csak annyi forrást, mint amit más országok is beletesznek, akár GDParányosan, a központi ráfordít ásokat tekintve, akár költségvetésarányosan. Ma a magyar egészségügyet annyi pénzből akarják működtetni, amennyiből nem lehet. Az első és legfontosabb feladat ennek az alulfinanszírozottságnak a megszüntetése. Az, hogy ezen kívül és ezen túl milyen egyéb intézkedésekre van szükség, ahogy azt mondtam, képviselőtársaim és szakpolitikus képviselőtársaim el fogják majd mondani. Amit a vita kapcsán én is kérnék magunktól, magamtól, önöktől, mindannyiunktól, hogy ne süppedjünk bele a XX. századnak abba a tendenc iájába, ami az elmúlt vitanapokon és az eddigi vitanapon is jellemző volt. Tehát ne az egymásra mutogatás legyen jellemző, ne az, hogy ki hibázott nagyobbat, ne az legyen a döntő szempont, hogy kinek a múltja sárosabb. Ne az legyen a szempont, és ne az leg yen a cél, hogy falakat építsünk a különféle szereplők közé, hogy a beteget szembefordítsuk az egészségügyi dolgozóval és fordítva. Próbáljunk XXI. századi vitát és vitakultúrát kialakítani, amelyben a problémára vagyunk érzékenyek, nem csupán a másik hibá ira és
