Országgyűlési Napló - 2013. évi őszi ülésszak
2013. november 18 (325. szám) - A Magyar Művészeti Akadémiáról szóló 2011. évi CIX. törvény módosításáról szóló törvényjavaslat általános vitája - ELNÖK (Balczó Zoltán): - DR. GYIMESI ENDRE (Fidesz): - ELNÖK (Balczó Zoltán): - DR. HILLER ISTVÁN (MSZP):
3276 Tisz telt Elnök Úr! Tisztelt Képviselő Urak! Két felszólalótól három korrekt expozét hallhattunk. Tulajdonképpen leírását és bemutatását annak, ami a törvényben van. A maga szenvtelenségében, különösebb értékvállalás nélkül ismertették azt, amit ez a törvénymód osítás tartalmaz. A lényegről egy szó nem esett. A lényeg ugyanis nem önmagában abban áll, hogy ez a törvénymódosítás mit tartalmaz, hanem hogy mi van mögötte. Nem egyszerűen paragrafusok sora, hanem valami olyasmi, amit az államtitkár úr a kulturális rend szerváltás fogalmával írt le, az én véleményem szerint pedig egy szisztematikus, tudatos megosztása a magyar kulturális életnek, egy olyan erőszakos törekvés, amelynek középpontjában a kiszorítás, illetve a saját értékrend szerinti művészetpártolás áll. Ez egyébként önmagában nem ellenzéki kritika, még mindig csak a ténymegállapításoknál tartunk, hiszen a Magyar Művészeti Akadémia elmúlt három évbeli története, illetve a jelenlegi elnök úr több világos megnyilatkozása azt bizonyítja, hogy itt egy olyan tuda tos törekvésről van szó, amelynek alapja nem a művészeti teljesítmény, hanem a politikai nézetazonosság. Vagyis a Magyar Művészeti Akadémiát összehasonlítani a Magyar Tudományos Akadémiával szemfényvesztés és minden alapot nélkülöz. Nem az a kérdés, hogy m ilyen szerkezetre törekednek vagy milyen szerkezetben képzelik el a jelent és a közeljövőt, hanem miközben a Magyar Tudományos Akadémia tényleges tudományos teljesítményen alapuló közösség, addig a Magyar Művészeti Akadémia alapjaiban nem a művészeti telje sítményt veszi bázisul, hanem a politikai nézetközösséget, egyfajta világlátást és világszemléletet, ami egyébként minden közösségnek szíve joga, csak éppen kizárólagos állami támogatással, kiemelt, alaptörvényben rögzített támogatással ez példátlan. Mint ahogy az is példátlan, és nemcsak ennek a kormánynak a történetében, hanem a magyar kulturális politika történetében az elmúlt több mint egy évszázadban, hogy bármely nemzeti kulturális intézményünket egy kormány egy saját, önnönmaga képéhez hasonló, azzal a világképpel igen rokon látásmódot magáénak tudó közösség számára nemzeti kulturális intézményként ad át. A Műcsarnokot annak idején, az OsztrákMagyar Monarchia idején a magyar király adta a mindenkori kortárs magyar művészetnek, tisztelt elnök úr, tisz telt képviselő urak. Azóta ebben az országban négy rendszerváltás, több mint ötven kormány váltotta egymást, de soha egyetlenegy nem gondolt arra, hogy a nemzeti kulturális kincseink, intézményeink egyik kiemelkedő, a mindenkori kortárs magyar kultúra egés zét bemutatni hivatott intézményt, a Műcsarnokot egy meghatározott körnek adja, ráadásul a magyar állam tulajdonából közvetlenül kiadja, és azt tulajdonba adja egy bármely más jogi személynek. Itt ez történt! Ez hallatlan precedensértéket is teremthet. Vég ül is, ha ezen az úton haladunk, feltételezve, hogy egy későbbi kormány, bármelyik, hasonlóan ostoba megközelítéssel, megszervezve saját világképének megfelelő, teszem azt, művészettörténészekből és érdeklődőkből álló kört, a Szépművészeti Múzeumot adja ne kik. Egy újabb következő kormány pedig tehetséges operaénekesekből, az operához értő, annak történetével foglalkozó személyekből megalakítva egy újabb következő társaságot, majd az Állami Operaházat adja. Hiszen jogi értelemben az ég adta egy világon semmi különbség nincs, hogy a magyar állam tulajdonát képező Műcsarnokot önök most átadták a Magyar Művészeti Akadémiának, ezzel precedenst teremtve arra, hogy a későbbiekben ilyesmi történhessék. Szerintem ez egy rossz út, egy határozottan rossz irányváltás. E gészen biztosan lehetett volna ezt másként tenni. Nem tették. Így aztán a magyar politikát és annak megosztottságát olyan mértékben vitték és viszik be a magyar művészeti életbe, ami után igen nagyon nehéz elképzelni azt a fajta megközelítést, amely egyébk ént egy nemzeti kulturális intézménynek mindenkori hivatása, hogy tudniillik az ország, illetve a nemzet művészetének, meghatározott művészetének, legyen az a kortárs művészet, egészét mutassa be. Hiszen az akadémia, az az intézmény, az a testület, amelyet önök először az alapdokumentumba, az alkotmányukba foglalva, onnantól kezdődően pedig igen jelentős költségvetési forrásokkal ellátva, majd átadva nekik a Pesti Vigadót, a Hildvillát és a Műcsarnokot, megteremtve így rossz irányba tett lépéssel az infras truktúráját, most pedig a kulturális politikának olyan jelentős részét ruházzák át egy testületre, amely egyébként a transzatlanti, az európai, a
