Országgyűlési Napló - 2012. évi őszi ülésszak
2012. november 13 (237. szám) - Bejelentés önálló indítványok tárgysorozatba-vételének elutasításáról: - „A köznevelés helyzetéről” címmel politikai vita - ELNÖK (Balczó Zoltán): - POKORNI ZOLTÁN, a Fidesz képviselőcsoportja részéről:
3263 Itt a teremben ülve, azt hiszem, a negyedik borítékot kapom, amit pedagógusok, szakszervezeti tisztségviselők címeztek hozzánk; némelyik sokoldalas, oldalanként tucatnyi kérdéssel: mi lesz a kafetériával; mi lesz az ÁMKkkal; hogyan néz majd ki a megosztott felelősség az intézményi vezet ésben; mi lesz a technikai dolgozókkal, és sorolhatnánk ezeket a nagyon fontos kérdéseket. Viszont én azt tapasztaltam - az elmúlt esztendőben kiváltképp , hogy a vitáink nagyrészt és fájdalmasan eszközökről szólnak, instrumentumokról. Heves és feloldhata tlan ellentétek alakulnak ki egyegy eszköz használhatóságáról vagy használhatatlanságáról, miközben, ha a célokat tisztáznánk, akkor talán lenne olyan pont, amiben egyetértünk, nem mindenben, de számos pont. Nyilván az ördög igazán ott lakik, hogy mennyib en gondoljuk aztán végig a kitűzött célokat, részleteiben hogyan tudjuk megvalósítani. Ez a végig nem gondolt gondolatmenetek országa, mindenki csak addig gondolja végig a maga álláspontját, amíg az ő érdekeit szolgálja, és ha netán az övével ellentétes kö vetkeztetés bukkanna föl valahol a ködben, akkor már hirtelen abbahagyja a gondolatmenet következetes végigvitelét. Én mégis azt gondolom, annak ellenére, hogy tegnap este is és még ma este is itt fogunk ülni, és vitatkozni fogunk az átadásátvételi törvén yről, önök ma délután, ha jól tudom, afféle sztrájkbizottságként találkoznak a miniszter úrral; még ebben a nehéz időszakban is érdemes néha felszegni a fejünket, és a célokat számba venni, hogy jó irányba megyünke, illetve a legfontosabb kérdésekkel fogl alkozunke. Az oktatáspolitika terén sokáig lehet hibákat elkövetni, de amikor az új nemzedék felnőtt, az elkövetett hibákon, bajokon segíteni nem lehet - mondta az új állami iskolafenntartó névadója, Klebelsberg Kuno. Lehet egy oktatáspolitikát benyomások ra alapozni; lehet, de kockázatos. Kéthárom évtizeddel ezelőtt ezt a kockázatot vállalni kellett, mert szűkös volt az a tudás, amire a döntések meghozatalakor támaszkodhattunk. Azonban már nincs így. Majdnem mindent tudunk azokról a folyamatokról, amelyek az oktatás eredményességét, hatékonyságát befolyásolják, amit mégsem, azt pedig bármikor megmérhetjük, kutathatjuk. Ma abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy lehet tényekre, adatokra alapozni az oktatásirányítást, az oktatáspolitikát, sőt ez nem is c sak lehetőség, ennél több: felelősség. Nincs olyan tény, ami a több tudás ellen szólna, a tények a tanulás szükségességét támasztják alá. Minél magasabb az iskolai végzettsége valakinek, annál több lesz a jövedelme. Európában Magyarországon éri meg a legjo bban tanulni, itt a legnagyobb a diplomások és a középfokúak közötti bérkülönbség. Az életkor előrehaladtával a felsőfokú végzettségűeknél folyamatosan nő a jövedelem, míg a többieknél egy életkor után már csökken. A magasabb végzettségűek nemcsak többet k eresnek, de - látjuk - több adót is fizetnek, több GDPt termelnek, hogy ezt a kifejezést használjuk. A magasabb végzettségűek egészségesebbek, tovább élnek; gyorsabban tudnak elhelyezkedni, szívesebben alkalmazzák őket a munkaadók, körükben alacsonyabb a pályakezdőmunkanélküliség és az általános munkanélküliség is. Összefoglalva: a magasabb végzettség jó az egyénnek, jó a gazdaságnak, jó a társadalomnak. Akik többet tanulnak, többel járulnak hozzá a közös kiadásainkhoz, és kevesebbet kell költeni rájuk, k evesebb egészségügyi ráfordítást, táppénzt, segélyt s a többit. A tanulásukhoz való társadalmi hozzájárulás tehát sokszorosan megtérül. Tude valaki olyan paramétert, olyan mutatót említeni, amelyből bizonyítottan az derül ki, hogy nem érdemes tanulni? Én nem tudok ilyet. A 2008 óta tartó válság hatása is azokat érintette legerősebben, akiknek alacsony volt az iskolai végzettsége; akiknek nem volt meg az az alaptudásuk, amellyel más irányt szabhattak volna az életüknek. Lehet azt mondani - késő Kádárkori b enyomások alapján , hogy a lángossütőnek, a maszek zöldségesnek a legjobb; azt is gyakran hallani, hogy kevés a vízvezetékszerelő, az ács, a bádogos, a betanított munkás, rájuk lenne szükség, és nem a sok munkanélküli diplomásra. (10.30) Ezekkel az állít ásokkal azonban sok a gond. Egyrészt gyakran hiányszakmákat emlegetnek. Nem hiányszakmákról, hanem, ahogy mondani szokás, nemszeretem vagy gyűlölt szakmákról van szó sok esetben, ahol egy vállalkozási lánc végén gyakran minimálbérért vagy feketén, rossz
