Országgyűlési Napló - 2012. évi tavaszi ülésszak
2012. május 30 (196. szám) - A büntető törvénykönyvről szóló törvényjavaslat általános vitájának folytatása - DR. APÁTI ISTVÁN (Jobbik):
4962 kellene kérdezni, nemcsak az elkövetőket, akiket lassan már süteményre meg kávéra kellene meghívni, meg pátyolgatni a gyenge lelkületüket, hanem meg kellene kér dezni a sértettek családtagjait. Ugyanis, képviselő úr, amikor egy embert megölnek, pláne egy fiatal embert, akkor nemcsak őt ölik meg, hanem az egész családját kivégzik, akár generációkat tesznek tönkre, házastársakat, gyermekeket, szülőket, nagyszülőket. Az ő lelkivilágukkal kellene foglalkozni, nem a gazemberekével. Hogy itt egy életfogytig tartó szabadságvesztés a minimum lett volna, az nem is lehet kérdés. Az a helyzet, hogy az ön érvelése oda is elvezethet, a mienkhez képest ellenkező irányba, hogy tu lajdonképpen már a tényleges életfogytiglan is embertelen büntetés, mert valakit a szabadulás reménye nélkül bebörtönözni, ez akár lehet embertelen is; de akár a hosszú tartamú szabadságvesztés is milyen szörnyű az elítéltekre nézve, és tulajdonképpen lass an eljutunk odáig, hogy ne csináljunk semmit, bízzunk mindent a természetes szelekcióra, az erősek túlélik, a gyengék meg nem. Azért idáig sem mehetünk el! Ha már a halálbüntetésről beszéltünk, akkor nézzünk már meg megint egy másik aspektust, ne csak az e llene szóló érveket. Nézzük meg azt, hogy szabade ezeket az embernek látszó szénvegyületeket még egyszer visszaengedni a társadalomba, szabade intézményfüggőket, 2030 vagy akár több év után szabadult személyeket visszaengedni a társadalomba. Szabade? V agy megvárjuk azt, hogy legalább még egy embert megöljenek, és aztán akkor már jöhet a tényleges életfogytiglan. Amikor törvényt alkotunk, amikor jogalkotásról beszélünk, az alapvető elvárás, hogy egyrészt lekövetjük, nyomon követjük az elmúlt időszak, jel esül az elmúlt több mint húsz év jelentősen megváltozott társadalmi viszonyait, másrészt próbáljuk a társadalom igazságérzetét is figyelembe venni, amikor büntetési tételeket és büntetési nemeket határozunk meg. Miért nem lehet erről akár ügydöntő népszava zást tartani? Higgye el nekem - csak felmerül bennem a kérdés , hogy nem olcsó politikai haszonszerzés, hanem ha úgy tetszik, a nép hangja. Úgy gondolom, hogy amikor valaki képviselő lett, akkor nem azért lett országgyűlési képviselő, hogy valójában ne ké pviselő legyen, hanem képmutató, és nem azért lett képviselő, hogy a saját érdekeit képviselje, meg hogy szűk lobbiérdekeket képviseljen, hanem a választók érdekeit kell képviselni, és a választók, ha megkérdezik, legalább 7080 százalékos arányban a legsú lyosabb élet elleni cselekmények miatt egyetértenek a halálbüntetés kiszabásával. De hol vagyunk ettől? Hol vagyunk ettől, képviselő úr, amikor az említett ügy egyik elkövetője körülbelül négy év múlva, a másik két elkövetője pedig körülbelül 1314 év múlv a ismét kint lehet, és élvezheti a szabad élet minden előnyét és minden örömét? Hol tartunk? Hová süllyedtünk? Csak nem tudom, megkérdezném azért a bíró urat is, hogy ha esetleg az ő családjában történne valami, vagy esetleg ezekkel az elkövetőkkel találko zna, akkor vajon hogyan érezne, hiszen különös visszaesők is szerepelnek az elkövetők között. A legminimálisabb szankció a tényleges életfogytiglan lett volna, legalább véglegesen kizárjuk a társadalomból. Ezeket már nem lehet átnevelni, nem lehet megválto ztatni. Nem tudom, emlékszike arra a bejátszásra vagy riportra, amikor Sztojka Iván tele pofával vigyorog, és úgy kér bocsánatot Marian Cozma szüleitől, hogy sajnáljuk, ami a gyerekével történt, és látszott az arcán, hogy a megbánás legcsekélyebb jelét se m tanúsítja. Látszik rajta, hogy olyan közömbös Marian Cozma meggyilkolásával, egy kioltott fiatal élettel kapcsolatban, mintha csak egy legyet csapott volna le. Miért kell ezekkel az emberekkel könyörületesnek lenni? Miért kell ezeket az embereket visszae ngedni a társadalomba? Miért kell megvárni, hogy megint levadásszanak valakit? Ezek az emberek nem tisztelnek senkit és semmit, legfőképpen az emberéletet nem, tehát nekünk sem kell tisztelnünk őket. A legminimálisabb szankció a társadalomból való végleges kizárásuk vagy - amit mi szeretnénk ilyen esetekben - a fizikai megsemmisítésük. Köszönöm. (Taps a Jobbik padsoraiból.)
