Országgyűlési Napló - 2011. évi nyári rendkívüli ülésszak
2011. június 21 (101. szám) - A közbeszerzésekről szóló törvényjavaslat általános vitája - ELNÖK (Jakab István): - GÖNDÖR ISTVÁN, az MSZP képviselőcsoportja részéről:
233 szabályainak a KDB eljárása során történő sokfelé ágazó értelmezési lehetőségeit, és egyúttal azt a bizonytalansági tényezőt is, amelyet a múltban sorra születő, egymásnak sok esetben gyökeresen ellentmondó indokolású határozatok szültek. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Kérem a módosító javaslat ok benyújtási határidejének az ülésnap végéig történő kiterjesztését. Köszönöm a megtisztelő figyelmet. (Taps a kormánypártok soraiban.) ELNÖK (Jakab István) : Köszönöm, képviselő úr. Tisztelt Országgyűlés! Megadom a szót Göndör Istvánnak, az MSZP képviselő csoportja vezérszónokának. Öné a szó, képviselő úr. GÖNDÖR ISTVÁN , az MSZP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm szépen a szót. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Államtitkár Úr! Képviselőtársaim! Gondolkodtam azon, hogy a rendelkezésemre álló időben csak azokról a tételekről beszéljek, amelyekről államtitkár úr volt szíves beszélni… (Babák Mihály: Hangosabban, nem halljuk!) Elnézést, de viszonylag halk szavú vagyok, akkor nem leszek képes a 20 perces időmet végigbeszélni, ha ennél hangosabban mondom. Tehát: mégis , hadd kezdjem azzal, államtitkár úr, hogy egy olyan jogintézményről beszélünk, amely szinte az egész történelmünkre jellemző. A jelentősége napról napra növekedett, és nyugodtan mondhatjuk azt, hogy még ma is növekszik, akár ha csak a hazai, akár már az e urópai uniós források felhasználását vesszük figyelembe. Már az ókori görögöknél is létezett az árlejtéses licit, igaz, hogy ennek akkor még nem volt írásos formája, ez szóbeli forma volt, de nagyon hatékony. Ők azok, akik erről egyáltalán valamilyen íráso s megemlítést tesznek, ugyanakkor már akkor is hangsúlyozták, hogy rendkívül nehezen ellenőrizhető és nagyon rosszul dokumentált eljárás. Azért adok külön hangot ennek, mert összefügg a mostani törvényjavaslattal is. Egészen a múlt századig működö tt ez a szóbeli forma Magyarországon, és - ennyit engedjenek nekem kitérőül - ma már kevesen tudják, hogy az egészen más értelemben használt “kótyavetye” szó valamikor az eredeti értelmében a közbeszerzést jelentette, közszállítási szabályzatként. Tehát ná lunk is létezett, már a kezdetek kezdetén is, és a hazai ipar fejlesztésének céljával alkották meg az első szabályt. Hadd említsem Baross Gábor nevét, hozzá kötődik, ő már 1887ben a vasútépítés körülményei között próbálta meg érvényesíteni azokat az elvek et, amelyekről azóta is, ma is beszélünk. Az első írott általános szabály, amely kötelezően alkalmazandó, 1907ből való, egészen 1934ig volt hatályban, és nagyon érdekes, hogy kikre vonatkozott; akkor is már az volt a hatály, hogy a törvényhatóságokra, az államra és a közösségekre, tehát a közpénzek elköltésére. Aztán megpróbálták egészen körülírni ezeket a módszereket, eljárási szabályokat. Az államszervezetnek saját magának a háttérintézményeiből kellett biztosítani a megrendelések nagyobb részét. Külön szabályozták, hogy melyet kell állami vállalkozásokból megrendelni, és a harmadik, ami a mostani törvényünkkel leginkább összefügg, mely az a rész, amit vállalatba, vállalkozásba lehet adni. Ezek után azt hiszem, nem túlzás, ha azt mondom, hogy a közbeszer zés mindig is reflektorfényben volt, és nagy volt a kihívás. Az állami megrendelés mögött mindig a közös adóforintjaink vannak, és akik ennek a felhasználásáról döntöttek - ez már a szóösszetételből is következik - nem a saját pénzükről, hanem a mi közös a dóforintjainkról döntöttek. A vállalkozók, akik ebben részt vettek, ők pedig szerettek volna bekerülni abba az úgynevezett udvari beszállítói körbe, amely azért a szokásos piaci helyzetnél mindig biztosított lehetőséget valamilyen kedvezőbb pozíció elérésé re, és tulajdonképpen ezt próbálták korábban, ezt próbálja a most hatályos törvény és az előterjesztő szándéka szerint erre próbál regulát meghatározni a most benyújtott, új törvény.
