Országgyűlési Napló - 2009. évi őszi ülésszak
2009. október 6 (227. szám) - A Magyar Köztársaság 2010. évi költségvetéséről szóló törvényjavaslat, valamint az Állami Számvevőszék véleménye a Magyar Köztársaság 2010. évi költségvetési javaslatáról általános vitája - ELNÖK (Harrach Péter): - DR. KÓKA JÁNOS, az SZDSZ képviselőcsoportja részéről:
829 kapitalizmushoz, egyáltalán akarjuke, és persze az, hogy a költségvetési vitában egyáltalán beszélhetünke még a liberális demokrácia alapértékeir ől a magyar parlamentben, merthogy mostanában a jobb- és baloldal együtt versengve temeti a kapitalizmust, és degradálja szitokszóvá a liberalizmust. Ha viszont a klasszikusokhoz fordulunk, akkor más a helyzet. Szerintük a liberális demokrácia és a kapital izmus legfontosabb kérdése régóta az, hogy az állam, a kormány mekkora szabadságot biztosít az egyénnek, a gazdaságnak. Adam Smith például már a XVIII. században azt állította, hogy egy elmaradott országot viszonylag egyszerűen lehet prosperálóvá tenni, cs upán békére, megfizethető adókra és elviselhető igazságszolgáltatásra van szükség. Kétszáz évvel később Hayek úgy vélte, az állam legfőbb dolga a törvényes rend biztosítása és az, hogy az a lehető legkevésbé avatkozzon be a polgárok életébe. Szerinte ugyan is az állam újraelosztó szerepe nem a szociális igazságosságot erősíti, hanem torzulásokat okoz, és bénítja a társadalom, a gazdaság szabadságát. Amerikai kollégája, Milton Friedman azt írta, hogy a gazdasági és a politikai szabadság kéz a kézben jár. Szer inte ezért a legjobb, ha az állam garantálja a jogállam működését, biztosítja a magántulajdon szentségét, működtet néhány technikai monopóliumot, és békén hagyja a gazdaságot. Talán érdemes megjegyezni, hogy Adam Smitht ma a közgazdaságtudomány atyjaként emlegetik, Hayek és Friedman munkásságát pedig közgazdasági Nobeldíjjal, valamint a konzervatív Reagan- és Thatcheradminisztráció legmagasabb kitüntetéseivel honorálták. Ha a mostani költségvetést a piacgazdaság alapértékeinek szempontjából vizsgáljuk, a kkor megállapíthatjuk, hogy Bokros Lajos pénzügyminisztersége óta először fordul elő, hogy az állam a költségvetést nem saját kiadási igénye, hanem a várható bevételek alapján tervezi meg, azaz végre nem a takarót akarja tovább nyújtani, hanem megpróbál ke vésbé nyújtózkodni. Persze, most segítettek a tavaly elfogadott költségvetési plafontörvény garanciái, amelyek legalább valamiféle igazodási pontként szolgálhattak. (13.00) De ez sem jelenthetett teljes szakítást azokkal a rossz beidegződésekkel, amelyek a különböző kormányok alatt egyaránt jellemzőek voltak a magyar államháztartásra. Most sem állíthatjuk, hogy leszámoltunk volna az adófizetők pénzét a polgárok helyett rögeszmésen újraelosztó és elnyelő, mohó, szocialista típusú állammal. Hiszen ha a kiadás i oldalt a halmozódások és kamatterhek nélkül is nézzük, akkor az állami újraelosztás még mindig 13 129 milliárd forint, azaz a nemzeti össztermékünk 50 százalékának felel meg, ez pedig korántsem segíti a gazdasági növekedés beindítását. Ez korántsem azt a tendenciát jelzi, hogy Magyarország szakítana azzal a gyakorlattal, ahol egy túlterjeszkedő, lomha állam osztja el a nemzeti jövedelem nagy részét. Még akkor sem, ha a magyar deficit 4 százalékkal az európai összehasonlításban eltörpül a britek 12, a néme tek 10 vagy a franciák 8 százalékos hiányához képest. És akkor sem, ha tudjuk, hogy a válság hatására az állami kiadások a visegrádi versenytársainknál is alaposan megnőttek, náluk ugyanis az állami centralizáció, a jövedelemújraelosztás foka alacsonyabb, mint nálunk, és inkább a nemzeti össztermék 40 százalékához áll közelebb. (Az elnöki széket dr. Világosi Gábor, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.) Tisztelt Képviselőtársaim! Versenyképességünk hanyatlásának egyik legfontosabb oka, hogy Magyarországon száz megtermelt euróból tíz euróval többet költ el az állam, és ugyanennyivel kevesebb marad a polgárok és a vállalkozások zsebében. Ameddig évről évre jól összerakott költségvetésekkel ezen az arányon nem sikerül változtatni az ideális irányba, tehát az á llam túlterjeszkedésének megszüntetése irányába, addig Magyarország nem nyerheti vissza vezető szerepét a velünk együtt csatlakozott országok között. Világosan látszik, hogy a költségvetést megbénító érdekkoalíciók széttörése, valamint érdemi szerkezeti re formok nélkül az állami újraelosztást puszta takarékossággal legfeljebb évente 0,51 százalékkal fogjuk tudni csökkenteni. Ez pedig azt jelenti, hogy ha az elmúlt évtizedhez hasonlóan a jövőben sem változtatunk ezen érdemben, ha ismét szocialista nemet mon dunk a kapitalista reformokra, akkor további öthat éves takarékosság
