Országgyűlési napló - 2009. évi téli rendkívüli ülésszak
2009. január 29 (187. szám) - Az ülés napirendjének elfogadása - A világgazdasági válság legújabb fejleményeiről és az ezekből fakadó nemzeti feladatokról szóló miniszterelnöki tájékoztató vitája - ELNÖK (dr. Szili Katalin): - GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök:
10 Természetesen ezzel egy időben költségvetési bevételeink is csökkennek, a költségvetésre nehezedő nyomás éppen olyan időszakban növekszik, amikor nagyon sokan az államnál keresnek menedéket. Az álla mtól várnak segítséget az emberek, az államtól várnak segítséget az önkormányzatok, az államtól kívánnának több támogatást kapni a bajba jutott vállalatok is. S mi tagadás, ezzel egy időben 1015 százalékkal gyengült a forint, különös bajba, nehézségbe sod orva azokat, akik az elmúlt években azt feltételezték, hogy az erősödő forint mellett az alacsony kamatú devizahitelekkel csökkenthetik majd hitelfelvételük terhét. Most éppen ellenkező a helyzet: ők bizony bajban vannak. Persze tudom én, most azt mondhatn ák: miniszterelnök úr, tényleg, ez ennyire egyszerű? Csak a világgazdasági válság az oka ennek az egésznek? Nem gondolja azt, hogy körül kellene néznünk a saját házunk táján is, hogy vajon azon túl, ami a világban van, vannake csak ránk jellemző okai enne k a válságnak vagy a válság következményeinek? Azt hiszem, hogy erre igennel kell válaszolni. Igennel még akkor is, ha azt tudom önöknek mondani, hogy gondjainkbajaink túlnyomó nagy részét, kétharmadátháromnegyedét ma a világ okozza, de bizony ott van a gondokbajoknak egy kisebbik része, amelynek elemzése, kezelése során alapvetően magunkba kell nézni. Mire gondolok? Nagyjából a rendszerváltozást követő első évtized végétől megállt az a fajta reformfolyamat, amely jellemezte a kilencvenes éveket. Magyaro rszág egyre inkább saját belső ügyeivel volt elfoglalva, egyre kevésbé a világra nézett, egyre inkább azt hangoztatta - mondok egy példát : ránk nem érvényesek a világban elfogadott közgazdasági tankönyvek tanításai; vagy mások pedig azt mondták, hogy per sze fontos a gazdaság, de ennél még fontosabb, hogy mi történik a társadalomban, és ezt olyan sokszor mondtuk, hogy időnként úgy tűnt, hogy elfelejtettük, hogy csak akkor van tisztességes jólét és szociálpolitika, ha emögött egy erős gazdaság van. És bár 2 006ban kerestük a reformpolitikához való visszatérés lehetőségét, kénytelen vagyok bevallani, hogy hatalmas ellenállás, nagyon sok vita, helyenként veszekedés közepette a részsikerek mellett a 2006ot követő reformpolitikai fordulat jelentős kudarcokat is elszenvedett. Aztán van még egy ok: 2001 után Magyarország letért a fenntartható gazdasági pályáról. Költségvetési politikája, gazdaságpolitikája egyre inkább a fenntarthatatlanság felé vezetett, egészen 2006ig. És persze igaz, hogy 2006ot követően mára helyreállítottuk az egyensúlyt vagy egyensúlyhoz közeli pályát, de az igaz, hogy a magyar gazdaság sokat veszített erejéből, sokat veszített versenyképességéből, az igaz, hogy tartalékainak jelentős részét akkor is elvesztette, ha mindeközben képes volt é píteni nagyon sok mindent, utakat, gáztározókat, befektetni nagyon sokat az emberekbe. De azért az összkép világos. Mi ez? Magyar fátum? Mi ennek az oka? Talán valamilyen sorsszerű oka van annak, hogy mindez így történik? Nem hiszem, azt kell önöknek mondj am. Azt tudom mondani, nem véletlen, hogy a rendszerváltozás első, sok tekintetben ígéretes évtizedét követő második évtized ennyi gondot és bajt is hozott, mert mind amögött, amiről beszélek, azt hiszem, van egy igazi ok: az, hogy az elmúlt egy évtizedet Magyarországon mások számára alig érthető módon a belpolitikai háborúskodás, a gyűlölködés, a politika nyelvének, magatartásának olyanfajta eróziója jellemezte, amely normális, bölcs európai országban alig érthető. Úgy állunk egymással szemben, hölgyeim és uraim, politikai riválisként, minthogyha nem is a világ gondjabaja érdekelne bennünket, nem is az izgatna, hogy hogyan lehet Magyarországnak válaszolni ezekre a kérdésekre, hanem az, hogy hogyan lehet akár bármilyen eszközzel a másikat legyőzni. Magyarország politikai erői ma és az elmúlt egy évtizedben lényegesen több energiát fordítottak egymás szinte bármilyen eszközzel történő legyőzésére, mint amennyit az ország lehetőségei, az ország előtt álló feladatok megengedtek volna. A közélet nyelve, indulatai, a problémafelvetés érzékenysége időnként az útszéli, kocsmai hangulathoz hasonlít. És van még valami, ami azt hiszem, hogy talán súlyosabb, mint a költségvetéspolitika vagy a gazdaságpolitika egynémely gyengesége: az a fajta illúziókeltés, amel y az elmúlt egy évtizedben oly jellemző volt. Az illúziókeltés, hogy Magyarország polgárainak, családjainak jövedelme, fogyasztása meghaladhatja közös
