Országgyűlési napló - 2004. évi őszi ülésszak
2004. október 29 (179. szám) - Bejelentés az MDF képviselőcsoporttól érkezett levelekről: - Bejelentés önálló indítványok tárgysorozatba-vételének elutasításáról: - A Magyar Köztársaság 2005. évi költségvetéséről szóló törvényjavaslat, valamint az Állami Számvevőszék véleménye a Magyar Köztársaság 2005. évi költségvetéséről szóló törvényjavaslatról általános vitája - ELNÖK (dr. Dávid Ibolya): - IVANICS ISTVÁN (Fidesz): - ELNÖK (dr. Dávid Ibolya): - LENDVAI ILDIKÓ, az MSZP képviselőcsoportja részéről:
2104 Ők bizonyára ezt teszik, de újabban a magyar politikai élet jobbfelén mintha politikai mumussá változott volna a magántőke bevonása és a magángazdaság. Nemcsak ez előbb említett PPPformájában nem szeretik, hanem úgy ált alában sem. Az érvelés nem különösebben mély, mintha azt mondják, hogy pfuj, pfuj, privatizáció, pfuj, pfuj, magántőke felhasználása a pénzszűkével küszködő egészségügyben. Már persze nem mindig pfuj, pfuj, csak akkor pfuj, pfuj, ha nem éppen az illető pri vatizálta a bányát, az állami gazdaságot, a kórházi osztályt, a patikát, a magánpraxist, mert akkor persze közérdekből történt a dolog, és főleg nagyon jó helyre ment a magántulajdon. És láss csodát! Nem kellett népszavazá st tartani sem az Orbánbányák, sem bizonyos nyomdák és szőlők megszerzése előtt. Nem kellett népszavazást tartani a Mahir privatizálása előtt. Nem kellett népszavazás a 12 állami gazdaság privatizálása előtt sem. Akkor valamiért nem kellett megkérdezni a népet; valószínűleg azért, mert a Fidesz már a nép szeméből is ért (Derültség a kormánypárti padsorokban.) , és már a nép szeméből is megértette, hogy direkt sérelmesnek tartaná, ha ezek a javak nem az érintett családok, papák, fivérek barátok, focitársak k ezébe kerülnének. (Taps a kormánypártok padsoraiban. - Közbeszólások.) Akkor még persze rendszerváltásról volt szó, piacgazdaságról, és nem rendszervisszaváltásról. Akkor még Thürmer Gyula ellenfél volt, és nem szövetséges. Persze, értem én: ki az ördög é rt volna rá akkor, az akkori privatizációk előtt aláírást gyűjteni a privatizációellenes népszavazásra, amikor éppen annyi teendő volt a frissen megszerzett javakkal! Senki sem bolond ilyenkor aláírásért menni az utcára, ha egy kicsit gazdálkodhat. A Fides z elnöke, Orbán Viktor úr, nemrégiben azt mondta: “Mivel puccs történt, és még privatizálni is akarnak ezek, a Fidesz készen áll, ha az ország hívja.” Persze, most készen áll. De akkor, a korábbi privatizációk idején hiába hívta volna az ország, folyton fo glalt volt a telefonvonal, hiszen akkor tárgyalni kellett az állami gazdaságokkal, a Mahirral, a kőbányák állami megrendelőivel. Most már lehet telefonálgatni. Komolyra fordítva a szót: lehet persze a piacgazdaságot nem szeretni, nem olyan nagyon szeretni való minden vonása. Lehet, sőt kell is a privatizáció visszásságaira, a magántulajdon igazságtalanságaira felhívni a figyelmet. Ezt értem, és sokszor át is érzem, de nem lehet kettős mércével mérni. A rendszerválás után volt egy elég otromba mondás, és csa k azért idézem, mert emlékem szerint elhangzott a magyar parlamentben is. Így szólt, akkor azt mondogatták: “Mindenkinek a másik kommunistája büdös.” Most úgy tűnik, a Fidesznek csak a másik privatizációja büdös, az övé illatos, mint a rózsaszál. Pedig a p iac, a magántőke, a magángazdaság nem az ördögtől való, de nem is az istentől, természetesen. (Közbeszólások.) Gazdasági adottság, egy eszköz, amelynek lehetőségeit fontos célok érdekében - például a működő egészségügyért, a fejlődő gazdaságért, a gyorsabb an épülő autópályákért, az új munkahelyekért - nem kihasználni vétek volna. Ezért ösztönzi a 2005ös költségvetés a munkahelyteremtő gazdaságpolitikát, a magánvállalkozásokat, és ezért vonja be programjaiba a magántőkét is. Azzal kezdtem, hogy a költségvet éskészítés jóval több, mint számoszlopok összeadása. A költségvetéskészítés maga a politika, egy adott értékrend követése. A költségvetés karakterét meghatározó egyik vonásról, a munkahelyteremtésről már szóltam. Most szeretnék arról is beszélni, ami a k öltségvetés politikájának karakterét meghatározó másik kérdés: arról, hogy hogyan osztjuk be ezt a fejenként havonta összeszedett 84 400 forintot, hogyan osztjuk be az ország pénzét, az emberek pénzét - nem a kormány pénzét , mire és kinek jut majd belőle több, mint eddig. Ennek a 84 400 forintnak nyilván rengeteg helye van: jó néhányat önök is fölsoroltak, helyesen. Hiszen egytizedét egészségügyre költjük; egyharmadát nyugdíjra, szociális és családi segítségre, táppénzre, gyesre, családi pótlékra, munkané lküliellátásra. Minden nyolcadik forintot pedig az oktatásra költünk, és ez mind kevés. Túl sok tehát nem marad.
