Országgyűlési napló - 2004. évi tavaszi ülésszak
2004. március 17 (132. szám) - Beszámoló a Magyar Köztársaság Országgyűlése számára a Magyar Rádió Közalapítvány kuratóriumának 2002. április 1. és 2003. március 27. közötti tevékenységéről valamint az ehhez kapcsolódó országgyűlési határozati javaslat együttes általános vitája - ELNÖK (dr. Dávid Ibolya): - GELLÉRT KIS GÁBOR, a Magyar Rádió Közalapítvány kuratóriumának elnöke, a napirendi pont előadója:
1387 Mindazonáltal azt is el kell mondanom, hogy mint a kuratórium elnökségének tagja magam is jóváhagytam ezt a beszámolót - egyhangúlag jóváhagytuk , mégpedig azért, mert tartalmazza azokat az észrevételeket, amelyeket kisebbségi véleményként néhány társammal közösen rendszeresen fűztünk a kuratórium elnökségi vagy teljes ülésének a határozataihoz. Ezt tükrözi a beszámoló. Jellegénél fogva azonban megítélésem szerint nem tükrözheti azokat az elmaradt vitákat, amelyeket k ezdeményeztünk, de nem tudtunk lefolytatni, ugyanis ennek többségi szavazással elejét vették a korábban kormánypárti, ma ellenzéki kurátortársaim, illetve elnökségi társaim. Holott egészen biztosan állíthatom, hogy a kuratórium törvény adta funkciója vagy kötelezettsége, hogy ne csupán a gazdálkodás vagy a tulajdon hasznosításának a kérdéseiben foglaljon állást, hanem a kiegyensúlyozott és pártatlan tájékoztatás törvényes kritériumainak próbálja megfeleltetni az elhangzott műsorokat - hangsúlyozom a múlt id őt. Nem arról van szó, hogy bármikor szándékunkban állt volna előzetesen belenyúlni akár a műsorszerkezetbe, akár egyegy műsor sorsába, hanem az lett volna a szándékunk, hogy a kuratórium elnöksége vagy akár az egész kuratórium vitassa meg, az elhangzott és kritizált műsorok megfelelneke a mondott törvényes előírásoknak, tehát a kiegyensúlyozott, pártatlan tájékoztatás kritériumainak. Ez nem sikerült. Ezt a vitát, amelyről a képviselő hölgyek és urak nyilván értesültek - ha máshonnan nem, a nyilvánosságbó l , nem tudtuk lefolytatni, márpedig az elfojtott, ki sem bomlott viták okozzák mindig a legtöbb bajt, mérgezik leginkább a levegőt. Nagyon remélem, hogy a következőkben ez változni fog. S miután Pető Iván elnök úr, de mások is jóindulattal szóltak azokró l a problémákról, amelyek a közmédiumokat általában érintik, engedjék meg, hogy a továbbiakban ne az írott szöveggel foglalkozzam, hanem magam is bekapcsolódjak abba a közös gondolkodásba, amely itt a közmédiumok jövőjéről szólt. A bevezetőben néhány fonto s szakmai észrevételt tennék. Több mint három és fél évtizede vagyok ezen a pályán, tehát a nyilvánosságban, és biztosan állíthatom, hogy a közszolgálat, a közszolgálatiság nem azonos az unalommal, az értékközvetítés nem azonos az érdektelenséggel. Amíg a Magyar Rádió és a Magyar Televízió monopolhelyzetben volt, addig ezek a szempontok nem vagy alig játszottak szerepet, mégis az emberek emlékezetében, de tán még a politikusokéban is úgy maradtak meg a monopolhelyzetű médiumok, mint értékteremtő közösségek, és értékteremtő volt maga a műsorfolyam is. Mihelyt megindult a verseny az éterben, teltmúlt az idő, évek után hirtelen fontossá lett, hogy miért nem közvetít értékeket a közrádió vagy a köztelevízió, ha pedig közvetít, akkor az miért nem népszerű és így tovább. Azért nem látszanak ezek, mert iszonyatos verseny jött létre; olyan verseny, amelyet bizony az 1996. évi I. törvény meghozatala idején maguk a törvényalkotók sem feltételeztek, arról nem beszélve, hogy nem szimuláltak, de ez már múlt idő, erről ne m akarnék beszélni. Ma a magyarországi éterben ötszázhetvenvalahány médium sugároz műsorokat, amelyek közül 170175 a rádió, a többi televízió. Ebben a versenyben nincs előre megszabott kitüntetett szerepe a Magyar Rádiónak, de a többi közmédiumnak sem - a zért meg kell harcolni. Amiért a törvényalkotó feltételezésem szerint létrehozta a közmédiumokat, az a hallgató, illetve a néző. Ha nem róluk szól ezeknek a működése, akkor ez egyfajta szellemi befelé fordulás, de mondhattam volna gorombább kifejezést, önk ielégítés lenne. De hát nem ez a cél. Nemcsak arról van szó, sőt az következmény, hogy versenyben kellett volna tartani és méltó versenyhelyzetbe hozni a közmédiumokat, amihez pénz kell, hanem arról is, hogy a közmédiumok önképe módosulte valamit azáltal, hogy létrejött ez a verseny. S itt önkritikusan azt kell mondanom, hogy nem, vagy csak kevéssé. Ez a szakma, mint minden egyéb szakma, a saját kialkudott, kipróbált, sokszor bizonyított eljárásaihoz ragaszkodik, azaz konzervatív. Mindazok az újdonságok, a melyeket a kereskedelmi rádiózás és televíziózás hozott be, meglepetésként érték azokat, akik közmédiumot csinálnak. S közben, tetszik, nem tetszik, átalakult a magyar lakosság médiafogyasztási szokásrendszere, nem is akármilyen mértékben. Ezt szociológiai lag mérni lehet, és ettől a ténytől nem vonatkoztathat el egyetlen közmédium sem, amikor megtervezi a maga műsorrendjét, műsorstruktúráját. Ez nem
