Országgyűlési napló - 2000. évi tavaszi ülésszak
2000. április 12 (133. szám) - Az egyes fontos tisztségeket betöltő személyek ellenőrzéséről és a Történeti Hivatalról szóló 1994. évi XXIII. törvény módosításáról szóló törvényjavaslat általános vitája - ELNÖK (dr. Szili Katalin): - DR. FENYVESSY ZOLTÁN (MIÉP):
1982 Felmerül a kérdés: ha a Szocialista Párt holdudvarának tagjai ennyire makulátlanul példás előéletű személyes politikai múlttal rendelkeznek, mint azt állítják, akkor miért ellenzik vajon az átvilágítást, és miért nem helyeslik annak lehetőségét, hogy átvilágítva tisztázzák magukat mindenféle gyanú alól a közvélemény előtt. Ezen a héten itt, a parlamentben többször is szóba került, hogy a rendszerváltás befejeződötte vagy sem. Megítélésünk szerint a rendszerváltás befejeződéséne k az is része, hogy a történelem egy szakaszát tisztán láthassuk. Ezt elősegítené ez a törvényjavaslat. Nagyon ideje lenne, hogy valóban a rendszerváltás kezdetét követő tíz évvel végre egy szélesebb kört is tisztán láthassunk, hogy mit követtek el, vagy é ppen azt, hogy mit nem követtek el. A most tárgyalt törvényjavaslat annak megvitatására is alkalmat ad, hogy az úgynevezett átvilágítási törvény a rendeltetését és a célját milyen mértékben töltötte be. Az elmúlt hat évben nem volt tapasztalható nagy kiter jedésű lemondássorozat a közélet különböző pozícióiról, de tömeges leleplezéssorozatnak sem volt tanúja a magyar társadalom. Ennek két oka lehet; az egyik, hogy a közéletünk annyira megtisztult a múlt szégyenteljes előzményeinek a hordozóitól, hogy nem lel hető fel benne olyan személyi kör, amely érintett lenne az átvilágítási törvény rendelkezéseiben. A másik ok az lehet, hogy közéletünk annyira romlott, hogy el lehet szabotálni e törvény végrehajtását és céljának érvényesülését. Pedig ennek a törvénynek és a most tárgyalt módosító javaslatnak a célja egyáltalán nem tekinthető súlyos joghátrányokat kilátásba helyező, bosszúálló jellegű jogszabálynak. Megjegyzem, hogy a tervezetből hiányoljuk azt is, hogy nem tér ki az eredeti törvény szankciórendszerének a m ódosítására, amelyről tudjuk, hogy istenigazából még csak negatív megítélést sem vált ki, nemhogy bármiféle elmarasztaló szankció lenne benne. Mivel nem lett megnyitva ez a rész, így ehhez módosító javaslatot sem tudunk sajnos hozzáfűzni. E törvényben tehá t csak arról van szó, hogy akik érintettek abban a korábban végzett tevékenységi gyakorlatban, amit e törvény vizsgálat tárgyává tesz, azok valami belső erkölcsi kényszerből indíttatva mondjanak le a közéletben betöltött tisztségükről. Sem a törvény, sem a nnak módosítására irányuló javaslat sajnos nem tiltja el kényszerítő erővel az érintettet hivatala, tisztsége betöltésétől. Az ellenőrzésre, átvilágításra kijelölt személyi körtől ugyanis pozitív vizsgálati teszt kimutatása esetén ritkán várható el olyan s zemérmes magatartás, amelynek következtében az érintett elpirulva lemond közéleti tisztségeiről. Bár előfordult ilyen az elmúlt ciklusban itt, a parlamentben, de nem ez az általános. Az a tevékenység ugyanis, amin utólag esetleg rajtakapják őket, olyan jel lemet takar, amely a természetes emberi szégyenérzet kihalására utal. Talán Horn Gyula volt miniszterelnök példája mutatja a leglátványosabban, mennyire csekély a jelentősége az e törvény által előirányzott erkölcsi pressziónak. Amikor köztudomású karhatal mista pufajkás múltját hivatalosan is kimutatta a bírákból álló bizottság, közismerten úgy reagált erre a tényre, hogy "na és". Ebben a két szóban az alábbi politikai helyzetfelismerés fogalmazódik meg: akkor ezt tettem, ma ezt teszem, holnap amazt teszem; tegnap azt mondtam, ma ezt mondom, holnap amazt mondom; a nép jelentős része úgyis hisz nekem, mert én manipulálom az érintetlenül maradt eszközrendszeremmel. Az, hogy ilyen attitűdöt egy érintett megengedhet magának, abban gyökerezik, hogy Magyarországon néhány más volt szocialista országgal ellentétben nem fogalmazódott meg olyan törvény, amely a múlt sötét foltjainak az automatikus eltakarítására alkalmas lett volna. Horn Gyula pedig miniszterelnökként tett arról, hogy saját közéleti garnitúrájának a ko mpromittálódását álcázza. Ennek elérése érdekében kormányzata idején megszavaztatta az említett 1996. évi LXVII. törvényt, amelynek következtében szűkült elvtársai átvilágíthatósága. Talán nevetséges is lett volna, ha mindazon cselekmények elkövetése miatt elvtársait presszionálta volna, amiben maga is közreműködő volt. Bár a most tárgyalt törvénytervezettel módosítani javasolt törvény a politikai közéleti célját nem töltötte be, azért nem maradt észrevétlen a politikai közélet gyakorlatának a művelői köréb en. Indítványok keletkeztek ugyanis az Alkotmánybírósághoz címezve a törvény értelmezésére és
