Országgyűlési napló - 1999. évi őszi ülésszak
1999. november 9 (98. szám) - Napirenden kívüli felszólalók: - ELNÖK (Gyimóthy Géza): - LÁNYI ZSOLT (FKGP):
4996 televízióból, látta a képernyőn; nem látták azonban a képernyőn azt a sok ezer embert, aki odazarándokolt Pákozdra a hidegben, esőben, és nem látták azt a kétszáz embert, idős embert, nőt és férfit, akik könnyes szemmel, sírva tettek le egy szál virágot az ismeretlen katona sírjára, amely a Donkanyar mellett elesett hősi halottak sírját jelenti. 50 évig nem gyászolhatta hozzátartozóját magyar ember! 50 évig koszorúzhattunk szovjet hősi emlékművet, rendben tarthattuk ideg en katonák sírjait, ünnepségeket rendezhettünk - de saját véreinket, saját magyar testvéreinket nem gyászolhattuk, titkolnunk kellett! Végre eljött az igazság pillanata, és végre erre lehetőség nyílt. Ezt szerettem volna először elmondani. Másodszor azt sz eretném elmondani, hogy az ott elhangzott beszédek, amelyek szépek voltak, még mindig óvatosan fogalmaztak: nagyon sokan áldozatokról beszéltek, holott a magyar nyelv gyönyörű, és a magyar nyelvben megvan az áldozatnak a jelentősége és a hősi halottnak a j elentősége, ez nem ugyanaz. Magyar áldozat a második világháborúban milliónál több volt: bombázás - az ártatlan polgári lakosság, a gyerekek áldozatok voltak; de akik katonaként harcoltak és hősi halált haltak, azok hősi halottak, és nem áldozatok! Ezt jó tisztázni, ezt a magyar nyelv egyértelműen megfogalmazza. A hősi halottaknak a tiszteletet megadtuk, a hősi halottak emlékét tisztelettel és becsülettel őrizzük. Azonban gondoljunk arra, tisztelt képviselőtársaim, tisztelt kormány, tisztelt magyar nemzet, hogy a hősi halottaknak voltak hozzátartozóik, voltak feleségeik, voltak gyermekeik, akik elvesztették férjüket, elvesztették édesapjukat, nehéz körülmények között éltek, és még üldöztetésnek is ki voltak téve a diktatúra ideje alatt. Vajon a rendszerváltá s után 10 évvel nem kellenee hatásosabban foglalkozni azzal a feladattal, amely még mindig megoldásra vár, és amely még mindig a mi kötelességünk, a most élő
