Országgyűlési napló - 1999. évi tavaszi ülésszak
1999. február 9 (47. szám) - A munka törvénykönyvéről szóló 1992. évi XII. törvény, a köztisztviselők jogállásáról szóló 1992. évi XXIII. törvény, a közalkalmazottak jogállásáról szóló 1992. évi XXXIII. törvény, az igazságügyi alkalmazottak szolgálati viszonyáról szóló 1997. évi ... - DR. VARGA ISTVÁN, az MDF képviselőcsoportja részéről:
150 Gondoljunk azonban az ennél s okkal gyakoribb ellenkező esetre, amikor a munkáltató például egy gyár 150 fizikai, mechanikus munkakört betöltő alkalmazottja közül bocsát el néhányat jogellenesen. Ugyan miféle érdek állhat fenn a munkáltató javára, hogy a vállalati működésre ki nem ható , megfelelő munkát végző embert nem fogadja vissza kis pénzért, indok nélkül elküldi, s ezzel esetleg - mert a jogszabály döntően ilyen emberekre gondol - súlyos anyagi helyzetbe hozhat családokat? (11.40) Könnyű belátni, hogy a hatályos végkielégítés, a h atályos törvény által engedett legmagasabb elszámolás szabályai éppen a kis keresetűeket, a mindennapi kisembert sújtják. Mindenképpen alapvető és lényeges változás az alapelvek meghatározásában a munkavállalók elhatározása és a döntésnek független bírói m érlegelés alá helyezése. A jogszabály alapelvként a visszahelyezést fogadja el, amikor úgy szól, hogy - idézem - "ha a bíróság megállapítja, hogy a munkáltató a munkavállaló munkaviszonyát jogellenesen szüntette meg, a munkavállalót kérelmére eredeti munka körében kell tovább foglalkoztatni". Kivételes szabályként említi, és a tiltó szabályokat kivéve bírói mérlegelésre bízza a visszahelyezés és a továbbfolytatás eldöntését. A jogszabály szigorú kivételeket tesz, amikor a visszahelyezést kötelezően rendeli e l azokban az esetekben, amikor a munkáltatói intézkedés alapvető alkotmányos jog vagy ezen alapuló, így az érdekvédelem szabadságát sértő jogszabályba ütközik. Eszerint a munkáltató indokolt kérelmére sem alkalmazható a visszahelyezési kérelem, ha a munkál tató intézkedése a rendeltetésszerű joggyakorlás követelményeibe, a hátrányos megkülönböztetés tilalmába, illetve a felmondási védelembe ütközik, vagy a munkáltató választott szakszervezeti tisztségviselője előírt munkajogi védelemben részesülő munkaviszon yát jogszabályba ütköző módon szüntette meg. A javaslat előreláthatóan elsődlegesen a munkavállalóra bízza azt, hogy kíváne továbbra is olyan helyen dolgozni, ahol nem nézik jó szemmel. A jogalkotó bölcsen mérlegeli azt az emberi szempontot, hogy egyfelől a dolgozó - habár a munkára szükség lenne - nem kíván ott maradni, ahol nem látják szívesen, másfelől a megromlott bizalom miatt a további közös munka a munkáltatótól sem várható el. A jogszabály itt tág, legalábbis a jelenleginél jóval szélesebb körű leh etőséget ad a bíróságoknak, hogy a dolgozó materiálisan megfelelően kárpótolva legyen. Az idevonatkozó jogszabályok, a 100. § (4) bekezdése: ha a munkavállaló nem kéri vagy a munkáltató kérésére a bíróság mellőzi a visszahelyezést, a bíróság a munkáltatót az eset körülményeinek, így különösen a jogsértés és annak következményei súlyának mérlegelésével a munkavállaló legalább 2, legfeljebb 12 havi átlagkeresetének megfelelő összeg megfizetésére kötelezheti a munkáltatót. Ezzel rokon szabály az is az (5) beke zdés szerint: ha a bíróság mellőzi a visszahelyezést, a jogellenességet megállapító határozat jogerőre emelkedésének napján szűnik meg a munkaviszony. Tovább bővíti a reparációs lehetőségeket, amikor a (6) bekezdés ez esetben nemcsak a munkavállaló elmarad t munkabérét és járandóságát, hanem az ezzel kapcsolatosan felmerült kárát is megtéríteni rendeli. Az előbbi korrekt megfogalmazás egyértelművé teszi, hogy az előbbiek miatt kárt szenvedő dolgozó a körülményekhez képest a legoptimálisabb anyagi helyzetbe k erüljön. Ugyanakkor elzárja ettől azt, aki új, biztos, esetleg jobban fizető állás nyombani megléte esetén volt munkáltatójától indokolatlanul többet kér - ez a (6) bekezdés második mondata. Lényeges megemlíteni, tisztelt Országgyűlés, a polgári perrendtar tás módosításához való harmonizáció miatt is szükségessé váló, de egyebekben az eljárást felgyorsító azon rendelkezést, amely a javaslat 20. §ában szerepel, miszerint a perindítást megelőzően nem teszi kötelezővé az egyeztetést, de ki sem zárja azt. Enged jenek meg egy személyes példát. Mint gyakorló ügyvéd, hadd mondjam, hogy egyeztetés ide, egyeztetés oda, ennek az egyeztetésnek soha gyakorlati jelentősége nem volt, vagy az esetek nagy részében soha nem sikerült megegyezni. Ez az én személyes gyakorlati v éleményem. Ettől függetlenül természetesen üdvözöljük ezt az elképzelést. A bírósághoz való jog alkotmányos alapelve jobban érvényesül és biztonságosabb a felek számára véleményünk szerint, amikor vitájukat bírói kontroll alatt próbálják rendezni.
