Országgyűlési napló - 1999. évi tavaszi ülésszak
1999. március 24 (58. szám) - Az ülésnap megnyitása - "A kötelező sorkatonai szolgálat felváltása önkéntes és hivatásos hadsereggel és Magyarország NATO-csatlakozása" című politikai vita - ELNÖK (dr. Szili Katalin): - LÁNYI ZSOLT (FKGP): - ELNÖK (dr. Szili Katalin): - LÁNYI ZSOLT (FKGP): - ELNÖK (dr. Szili Katalin): - DR. KELEMEN ANDRÁS (MDF):
1452 Ehhez szeretném hozzátenni, hogy itt fölmerült az, hogy volt már a parlamentben olyan jellegű döntés, amely a hadkötelezettséget elvetette. Megkíséreltem lekérni az Információs Központból a '96os és '98as alkotmánytervezeteket ezzel kapcsolatb an, eddig a pillanatig nem érkezett a kezemhez, de határozottan emlékszem rá, hogy ha a "hadkötelezettség" mint kifejezés nem is szerepelt benne, de hogy a haza védelme mindenkinek kötelessége, ez szerepelt ezekben az alkotmánymódosítási tervezetekben. (12.40) A katona sorkatonai szolgálatát békében látja el. A szolgálatnak kettős feladata van: egyrészt a katona felkészül, tehát kiképzik a feladatokra, amelyeket háború esetén el kell végeznie; másrészt a fegyverben lévő katonai állomány békében is elrett entő erőül szolgál azon felek részére, akiknek esetleg eszébe juthat az ország elleni fegyveres fellépés. A Magyar Demokrata Fórum honvédelmi politikájának alapkérdése az, hogy térségünkben erőegyensúly jöjjön létre, illetve maradjon fenn. Az erőegyensúlyt kétféleképpen lehet megbontani: egy állam vagy egy államcsoport túlfegyverkezik - sajnos, erre is tudunk példát , vagy elhanyagolja védelmi képességét, és ezáltal alulfegyverkezik. Az elégtelen fegyverkezés megjelenhet a katonaság létszámadataiban, a tec hnikai rendszerek hiányosságaiban, alacsony számában, vagy olyan tudati tényezőkben - amit szintén jól ismerünk , hogy nincs nekünk ellenségképünk, ezért mi sem lehetünk mások számára ellenségek. Nem akarok utalni a közelmúltban elhangzott Magyarországel lenes kijelentésekre az egyik szomszédos állam politikusa részéről, de ez is bizonyítja, hogy bizonybizony az ilyesmiben a kölcsönösség nem feltétlenül eleve feltételezhető. A magyar haderőreform, tisztelt Ház, a jövőben számol a hivatásos állomány folyam atos fejlesztésével és szerepének felértékelődésével. De a kötelező sorkatonai szolgálat felváltása hivatásos hadsereggel véleményem szerint is olyan kérdés, amelyet ma egyszerűen nem időszerű feltenni. Mert ha a mai szervezeti felépítésnek megfelelő honvé dséget akarnánk hivatalos katonákkal működtetni, az külön kiadásként nyilvánvalóan azonnal jelentkezne a parlament által megszavazandó költségvetésben, míg NATOcsatlakozásunkkor mi azt vállaltuk, hogy évente a honvédelmi költségvetést csupán a bruttó haza i termék, az úgynevezett GDP 0,1 százalékával növeljük. Már ez az egy adat is azt mutatja, hogy az olyan indítvány, amely azt szorgalmazza, hogy kizárólagosan toborzott hivatásos hadseregre bízzuk az ország védelmét, tulajdonképpen a részérdekeknek a magya r társadalom érdeke fölé való rendelését jelentheti. Természetesen ebben van egy csapda, egy olyan csapda, hogy azokat az emberi érzéseket mozdítja meg, mint amilyen a szülői féltés, és tudjuk nagyon jól, hogy az elnyomatás negyven éve után az is természet es, hogy szinte reflexszé változott kivonni magunkat a közfelelősségek alól. Hiszen mi lehetett vonzó abban, hogy idegen célokért vállaljon az ember terheket, sőt, kockáztassa életét? Gondoljunk csak Csehszlovákia 1967es (Sic!) lerohanására! Nyílt fegyver es összetűzés híján honvédségünk ugyan nem szenvedett vérveszteséget, de egy nagyhatalmat úgy szolgált, hogy az nemhogy nem használt, de kifejezetten ártott a magyarság térségbeli megítélésének, és minden magyar cél nélkül rontotta nemzetközi megítélésünke t, sőt, felszította térségünkben az amúgy is meglévő magyarellenes indulatokat. Ilyen feladatért halassza el a fiatal a pályakezdés feladatait? Azért okozzon saját magának hátrányt az életpályáján, hogy olyan feladatra képezzék ki, amelynek számunkra nincs értelme, csupán legfeljebb szégyene lehet? Nem csoda, hogy kialakult ez a rémes viszolygás az egyenruha viselésétől, egy olyan országban egyébként, amelyben a múlt század honvédelmi teljesítményeire mindegyikünk joggal volt büszke, ebben a Házban is csak a legnagyobb elismerés hangján hallottuk említeni 184849es katonai teljesítményeinket és honvédeinket. És ez természetes. De az előző negyven év után nem csoda, hogy a társadalom szemében lefokozódott a hadsereg és az ott szolgálók becsülete. Nem csoda a z sem, hogy a sorozásokkor elképzelhetetlen méretű alkalmatlanság derül ki egy olyan országban egyébként, ahol valamikor szégyen volt, ha egy fiatalt nem találtak alkalmasnak a sorozáskor.
