Országgyűlési napló - 1999. évi tavaszi ülésszak
1999. március 4 (54. szám) - A temetőkről és a temetkezésről szóló törvényjavaslat részletes vitája - DONÁTH LÁSZLÓ (MSZP):
1011 Egyetlenegy esetben azonban mégis beadtam egy kapcsolódót, amely arra a szakaszra vonatkozik, amelyet ön említett, mégpedig a tiszteletadás lehetőségéről. Ez az 5. számú, Zakó Lászlóféle módosító javaslat volt. Tudniillik ez egy nagyon fontos dolog. Mivel a törvényjavaslat indoklása erre kitér, úgy gondoltam, hogy nyomatékosítani kell, még akkor is, ha eleve csupán szimbólum értékű marad a kapcsolódó módosító javas lat. Hiszen arról van szó, hogy ha mindenkit alapvető emberi jog és méltóság alapján el kell temetni, akkor mindenkit meg kell hogy illessen az a lehetőség, hogy a halott nyughelye előtt tiszteletet gyakorolhasson. (Zakó Lászlóhoz:) Imigyen ez az ön által vesztesnek ítélt pont egy bizottsági kapcsolódó módosító javaslattal mégiscsak bekerül. Kicsit sajátos az egész történet, mivel - visszatérve az előző körben említett problémához, hogy tudniillik strukturális nehézségek vannak - valójában a kérdés nem az, hogy a törvény mennyire magasztos, mennyire korszerű vagy ehhez hasonló jelzők értelmetlenné válnak, a kérdés az, hogy vajon segítséget jelente az előttünk lévő anyag a különféle módosító javaslataival együtt ahhoz, hogy különösen nagyvárosban, kiváltképp en Budapesten a temetés mint olyan, tisztességesen folyjék. (14.10) Itt nem tudom elhallgatni azt a múlt heti élményemet, amikor egy, úgy gondolom, a magyar nemzet köztiszteletben álló, jeles emberét kellett eltemetnem, Karig Sárának hívták, és a temetésén a legkülönfélébb emberek megszólaltak, a Károlyi Mihály Társaságtól az Írószövetségig. Természetesen hosszabbra sikeredett a temetés, mint a szokásos 1520 perc. De mivel régi temetős vagyok, a 30 percet betartottam, hiszen tudom, hogy utána, ha csak előz etesen meg nem állapodott a család a temető vezetőjével, jön a következő temetés. És láttam az én derék sírásó kollégáim arcán a nyugtalanságot, túl nagy volt a gyülekezet - ugyan nem Farkasréten volt a temetés, hanem Baján ment végbe , ahhoz is idő kelle tt, hogy ezt a nagy gyászoló sereget onnan a ravatalozó teréből kitereljék. És akkor úgy gondoltam, hogy kell nekik mondanom egy bátorító szót. Akkor azt mondták nekem, hogy nem nekik kell, hanem azoknak, akik lehetővé teszik, hogy futószalagon menjenek a temetések Farkasréten, az Újköztemetőben, hébehóba még Óbudán is. De valójában tényleg a rendelet a fontos, tényleg az a fontos, hogy a konkrét temető vagy a konkrét önkormányzat a temetőjében milyen módon intézkedik arról, hogy a méltóképpen és tisztessé ggel való eltemetés, ami az egész törvénynek a szellemiségét jelenti vagy adja, végbemenjen. Arra gondolok, hogy ebből a szempontból nem igazán az előttünk lévő módosító javaslatok az izgalmasak, az efölött való vita, hanem valóban az, hogy sikerüle kiala kítani azt az emberi tartást egészen kicsi kortól a legkülönfélébb nemzedékeken és csoportokon, egyházi, felekezeti, kisebbségi, etnikai csoportokon keresztül, ahol az egész egybekapcsolódik. Ezért befejezésül ahhoz a módosítójavaslattömeghez szólnék hozz á, amely a halottak, mármint az '56os vagy egyéb önkény áldozatául esett emberek síremlékeivel, nyughelyeivel kapcsolatos. Mégpedig - bár egyik kollégám sincs itt, sem Lentner Csaba, sem Mécs Imre, akik számára ez olyan fontos volt, hogy több helyen is el őhozták - ezzel én nem egészen értek egyet. Jól tudjuk azt, hogy akár Farkasréten, akár az Újköztemetőben - én a budapesti temetőket jobban ismerem - számtalan olyan halott síremléke található, akik életükben köztiszteletnek örvendtek, Gondolhatunk akár Fe kete Istvánra, az íróra, akiről pontosan tudom, hogy lejárt a nyughelye, nincs, aki megváltsa a sírhelyet, és a Farkasréti temető az író iránti tiszteletből nem számolja fel a nyughelyet. Ez a kérdés nem szűkíthető le azokra az áldozatokra, mártírokra vagy hősökre, akik kiváltképp az '56os forradalom kapcsán áldozatul estek vagy meghaltak. De fordítva is azt mondanám, hogy nagyon nehéz gondolat ez, de végül is a törvény lényegét érinti, azt a bizonyos strukturális problémát, ami engem feszeget. Ki uralkodi k kin? Az élők a halottakon, vagy a halottak az élők felett? Kelle olyan törvényeket vagy olyan szigorú szabályokat hozni, amelyekért az ember igazából nem tud garanciát vállalni? Pontosabban: amelynek a garanciális lényegét egy nemzet közszelleme adja me g, amely nem törvényhozástól függ, hanem sokkal inkább tanítástól, neveléstől, egy olyan imaginárius szolidaritástól, amely vagy van, vagy
