Országgyűlési napló - 1998. évi őszi ülésszak
1998. október 28 (22. szám) - Az egészségügyi hozzájárulásról szóló törvényjavaslat általános vitája - ELNÖK (dr. Wekler Ferenc): - DR. CSÁKY ANDRÁS (MDF):
1436 Elkerülhetetlennek látszik tehát, hogy a társadalmi közteherviselés nagyobb mértékben járuljon hozzá az egészségügy költségeihez. A kérdés csupán az, hogy ez az ar ányos közteherviselés elvének, a méltányosságon alapuló adófilozófiának megfelelően történike. Amikor tehát a most tárgyalt törvényjavaslatot vizsgáljuk, igyekszem erre tekintettel összefoglalni véleményünket. Az egészségügyi hozzájárulás két részből fog állni a javaslat szerint: a munkaadói, a munkavállalóknak kifizetett szjaköteles munkabér 11 százalékának megfelelő, és egy fix összegű, tételes egészségügyi hozzájárulást fognak fizetni. A százalékos hozzájárulás megfelel az arányos közteherviselésnek, h iszen ebből következően a magasabb jövedelmek azonos mértékben, ám növekvő összegben terheltetnek, a magasabb jövedelműek tehát ténylegesen többet fizetnek ugyanazért az egészségügyi szolgáltatásért, mint az alacsonyabb jövedelműek. Ehhez meg kell jegyezni , hogy noha tételesen nem a munkavállaló fizet hozzájárulást, hanem a munkaadója, ez a kötelezően befizetett magasabb összeg mégiscsak a munkavállalót terheli végső soron, mert munkabérének megállapításakor a rá eső összes költséget nyilvánvalóan figyelemb e veszi a munkaadója. Tehát ezek a magasabb jövedelmű és jó érdekérvényesítő csoportok látszólag jogosan mondják azt: miért fizessek többet, ha ugyanazt kapom? Ráadásul a szegényebbek valószínűleg gyakrabban is betegszenek meg. A fix összegű hozzájárulás, miután mindenkit egyforma összeggel terhel, látszólag igazságosabb, azonban nézzük meg, hogy mit is jelent ez valójában. Azt, hogy a 3600 forintos tételes egészségügyi hozzájárulás egy havi 36 ezer forintos jövedelmű személynél a jövedelmének 10 százalékát teszi ki - ennyi volt a sötét középkorban a jobbágyot terhelő földesúri tized , míg egy egyáltalán nem kivételes 360 ezer forintos havi jövedelem mellett annak csupán 1 százalékát, nem is beszélve az olyan kiemelkedő jövedelmekről, mint például egyik hír hedt bankárunk esetében, aki számára ez a teher havi fizetésének mindössze 2 ezreléke. A látszólag igazságos egyenlősdi tehát a tételes egészségügyi hozzájárulás esetében valójában degresszív adózást jelent. Az adózás morális tartalmáról mintegy 150 éve fo lynak parlamenti viták. Végül is az egész civilizált világban az a méltányossági elv érvényesült az adórendszerekben, mely szerint a méltányos közteherviselés a degresszív adózással egyáltalán nem, hanem ezzel ellentétben a progresszív adózással valósíthat ó meg. Legfeljebb a lineáris adózást tartják elfogadhatónak, ami jelen esetünkben a százalékos mértékű egészségügyi hozzájárulást jelenti. Természetesen az egyén terhelhetőségét figyelembe vevő progresszív adózással az idők során nagyon sokan nem értettek egyet, feltehetően éppen a magasabb jövedelműek közül. Különösen a liberális társadalompolitikusok bírálták a progresszív adórendszert, így például John Stuart Mill 1848ban azt találta mondani, hogy a progresszív adózás a rablás szalonképes formája. Utóda ik hasonló nézeteket vallanak. A liberálisokkal ellentétben a közfelfogással elfogadtatott önképük alapján a szocialista pártok lennének legfőbb őrzői a társadalmi szolidaritásnak, sőt az emberek közötti társadalmi egyenlőség elvének. Ugyan a progresszív a dózást javasló korabeli társadalomreformerek egyszerűen azt akarták, hogy a gazdagabb jövedelműek a vagyonuk nagyobb hányadát áldozzák a modernizálódó állam növekvő közfeladataira, mint a szegények, tehát még nem a nagyobb jövedelmek egy részének a szegény ek állami segélyezésére fordításáról volt szó. Marx és Engels a progresszív adózást ezzel szemben a jövedelmek újraelosztása és ezen keresztül a hatalom megszerzése, az osztályharc eszközéül fogadta el a majdani társadalom egy részére, egyenlőséget ígérve. Hogy ezenközben a társadalom többi részéhez tartozók iránti szolidaritás vagy legalább némi emberi együttérzés teljesen elképzelhetetlen, azt éppen az osztályharc fogalma bizonyítja. Így tehát nem arról beszélünk, hogy a későbbi politikai gyakorlatban mik épp torzultak a klasszikusok elvei, még csak arról sem, hogy proletariátuson belüli egyenlőség ígérete mivé vált az épülő szocializmus gyakorlatában, hanem arról, hogy maga a klasszikus szocialista elmélet zárja ki a szolidaritást a különböző társadalmi cs oportok között. A jelenkori nyugateurópai szocialista, szociáldemokrata pártok mára feladták az osztályharc elméletét, ám a szolidaritást még mindig csak egy adott társadalmi csoport, osztály tagjai közötti formában
