Országgyűlési napló - 1998. évi tavaszi ülésszak
1998. február 24 (339. szám) - A fogyatékos személyek jogairól és esélyegyenlőségük biztosításáról szóló törvényjavaslat általános vitája - ELNÖK (dr. Kávássy Sándor): - DR. SURJÁN LÁSZLÓ (Fidesz):
882 Azt gondolom, hogy itt nekünk, a '94ben megválasztott kép viselőknek nehéz tükörbe néznünk, mert méltatlan és tisztességtelen volt az a huzavona, amelynek során ez a törvénytervezet ide került a Ház elé. A beterjesztést, majd a tárgysorozatbavételt, sürgősséget, napirendre tűzést elutasítók nem átallták érzelmes en mélységes egyetértésükről, részvétükről biztosítani azokat, akikről ez a törvényjavaslat szól. De, tisztelt képviselőtársaim, beszédem első tétele: fogyatékossággal élő embertársainknak nem részvétünkre, hanem arra van szükségük, hogy mi részt vegyünk a z ő életükben, hogy ők részt vehessenek a mi életünkben - tehát nem részvét, hanem részvétel. Soha nem jutunk egyről kettőre ezen a téren, ha nem fogjuk fel: tökéletes ember nincs, nincs senki, akinek valamely képessége ne lenne kevésbé fejlett, mint mások é. Valaminek mindannyian híjával vagyunk - ez az érem egyik oldala. A másik pedig az, hogy a legfogyatékosabb ember is ember, igen sok képessége azonos, sőt, jó néhány fejlettebb az úgynevezett épekéhez képest, tehát semmiképp nem rekeszthetők ki a társada lomból. Nem alamizsnára, nem szociális segélyre, hanem emberi jogaik érvényesítésére van szükségük. A fogyatékosságot sokan a mássággal azonosítják, és toleranciát sürgetnek. Én másképp szeretném megfogni: a másság helyett az azonosságot hirdetem. Mindanny ian fogyatékkal élők vagyunk, csak néhányunknál - az Egészségügyi Világszervezet adatai szerint a magyar hússzal szemben tíz százalékunknál - ezt könnyen észre lehet venni. Ezt most nem azért mondom, hogy terjesszük ki 10 millió magyarra ennek a törvénynek a hatályát, hanem hogy azt érzékeltessem, mi módon kell azonos talajra helyezkednünk a fogyatékkal élőkkel ahhoz, hogy megváltozzon, alapvetően megváltozzon ez az ország. És ha máskor nem, az emberi élet vége felé mindannyian meg fogjuk tapasztalni, még a képességeikre leggőgösebbek is, hogy egyre több fogyaték jelenik meg az életünkben. A fogyatékos embernek nem arra van szüksége, hogy a másságát elviseljük, hanem hogy őt gondjával, bajával elfogadjuk annak, aki, azaz embertársunknak. Közismert, hogy Roos evelt elnök tolószékből irányította az Egyesült Államokat. Felesége mondta: egészen egyszerűen úgy bántunk vele, mintha teljesen normális ember lenne, amilyennek látszani akart előttünk. De még tovább kell menni: a fogyatékos embernek egyes képességei hián yoznak, mások azonban adottak, s mint említettem, fejlettebbek is lehetnek az emberiség átlagánál. Kötelességünk segíteni, hogy ezeket a képességeket a lehető legnagyobb mértékben kifejleszthessék, azaz ne csak annak fogadjuk el a fogyatékost, aki, hanem a nnak, akivé lehet. Goethe mondta: ha az embert olyannak vesszük, amilyen, tulajdonképpen rosszá tesszük, de ha olyannak vesszük, amilyennek lennie kell, akkor azzá tesszük, amivé lehetne. Nincs most idő áttekinteni, hogy az emberiség hogy jutott el a fogya tékossággal kapcsolatos mai nézeteihez - bár ez is megérne egy beszédet , arról azonban szólni kell, hogy a most előttünk fekvő törvénytervezetnek mik voltak az előzményei. Az idő spórolása kedvéért nem említem azokat, amelyekről az előadói beszéd már szó lt, de megemlítem, hogy az elmúlt időszakban a legelső változatot a fővárosi gyógypedagógiai igazgatók munkaközössége és az MDF szakkollégiuma közösen írta 1991ben A fogyatékos emberek védelmére címmel. Egy évvel később az érdekvédő szervezetek javasolták az egészségkárosodott személyek esélyegyenlőségéről szóló törvényt - konkrét normaszöveg rendelkezésre áll. Hallottuk a szabaddemokraták '93ban benyújtott törvénytervezetét és '94ben elkészült a korábbi kormánynak egy olyan tervezete, amely harmonizálni kívánta az előző hármat. Ugyanis önmagában mind a három értékes alkotás, de talán egyik sem alkalmas arra a maga teljességében, hogy kezelje a problémát. Az első főleg a fogyatékkal született gyermekek szempontjait tartotta szem előtt, tehát azt a habilit ációs folyamatot akarta megoldani, ami itt szükséges. A második rehabilitációs szemléletű volt, a harmadik pedig a kérdés alkotmányos és emberi jogi vonatkozásait hangsúlyozta elsősorban. Ma is azt vallom, amit akkor, még miniszterként véltem, hogy egy új esélyegyenlőségi törvénynek e szempontok mindegyikét érvényesítenie kell. A kormányváltás után megtorpant a
