Országgyűlési napló - 1997. évi őszi ülésszak
1997. november 3 (318. szám) - Az egyházak hitéleti és közcélú tevékenységének anyagi feltételeiről szóló törvényjavaslat; a személyi jövedelemadó meghatározott részének az adózó rendelkezése szerinti közcélú felhasználásáról szóló 1996. évi CXXVI. törvény módosításáról szóló törvé... - ELNÖK (dr. Áder János): - BAUER TAMÁS (SZDSZ):
2616 Nem ösztönzi ilyen módon azt, hogy a polgárok maguk játsszanak minél nagyobb szerepet az egyházak finanszírozásában. Alapformává teszi ezt a sokat vitatott járadékot, ami azt jelenti, hogy egyszer s mindenkorra tartósan alapve tő forrássá válik az állami pénz az egyházak finanszírozásában, és itt szembe megy a kormányprogramban megfogalmazott koncepcióval és a Szocialista Párt programjában is megfogalmazott koncepcióval. Ennek az állami pénznek a juttatását múltbeli arányokhoz, az egykor birtokolt és vissza nem igényelt, vissza nem adott ingatlanvagyon egyházak közötti arányaihoz igazítja; és amit még hadd említsek meg: egy politikai alku eredményévé teszi ismét, igaz, hogy nem minden évben, mint eddig, de egy politikai alkutól t eszi függővé az egyházfinanszírozást. Hiszen az a 42 milliárd, ami a Katolikus Egyház vissza nem adott vagyonaként szerepel, hogy ez miért 42 milliárd, erről nem tudunk semmit, ez nyilván egy politikai alku keretében került megállapításra, és nyilvánvalóa n hasonló politikai alkuk fognak születni a többi egyházzal is, amikor abban fognak megállapodni, hogy náluk hogyan váltsák át a vissza nem igényelt ingatlanokat járadékra. Itt fontos, hogy olyan összegek szolgálnak a kiindulás alapjául, amelyek a program, a finanszírozási rendszer megszületése után alakulnak ki, tehát nyilvánvaló, hogy a finanszírozási megoldás ismeretében történik az alkudozás az állam és az egyházak között; egy politikai alku, amelyet ráadásul négyöt év múlva meg fognak ismételni, hisze n benne van a vatikáni megállapodásban is, és nyilvánvalóan nemcsak a Katolikus Egyházra lesz érvényes, hogy a rendszer működése után négy évvel majd újra áttekintik, ez a rendszer hogyan alakul. Azt is szeretném hangsúlyozni, hogy ez a rendszer, mint errő l már ma is sokan beszéltek, diszkriminatív, hiszen azokat az egyházakat, amelyeknek nem volt annyi visszaigényelhető és vissza nem igényelt vagyonuk, diszkriminálja azzal az egyházzal szemben, amelynek több ilyen vagyona volt. Ugyan a kormány által benyúj tott törvénycsomag tartalmazza az 1 százalékos rendszert, de csak látszólag, hiszen úgy vezeti be az 1 százalékos konstrukciót, hogy az egyházak lényegében versenytárs nélkül, egy látszólagos alternatívával kerülnek a második 1 százalékba. A polgárok tehát csak arról dönthetnek, hogy az egyes egyházak között hogyan oszoljék meg ez a második 1 százalék, azt azonban egy politikai döntés dönti el, hogy az összes egyház együttvéve mennyi pénzt kapjon, hiszen itt egy kettős garanciarendszer van. Az 1 százalék 50 százalékát is legalább és az egyes egyházaknak jelenleg jutó összeget mindenképpen politikai döntés alapján kapják meg az egyházak, függetlenül az állampolgárok döntésétől; emellett még az az egyéves késleltetés is lazítja a finanszírozás kapcsolatát a po lgárok döntésével. Tehát azt kell mondanunk, hogy az 1 százalék itt megbénítva, paralizálva kerül csak be a kormány által javasolt megoldásba. Végül marad az oktatásfinanszírozás kérdése a kormány csomagjában, ahol köztudott mó don a teljes finanszírozást tartalmazza a csomag. Ezzel most azonban nem fárasztom képviselőtársaimat, hiszen ez a következő napirendi pont kérdése, és ott térnék rá vissza. Összegzésképpen megállapíthatjuk, hogy a kormánycsomag fenntartja és rögzíti állam és egyházak pénzügyi összefonódását, nem nyitja meg azt a távlatot, hogy lazuljon ez a financiális kapcsolat állam és egyházak között, és a diszkriminációval, az egyházak különböző kezelésével sérti az állam semlegességének elvét. Azt a választ szokták er re adni, hogy kérem, ez eddig is így volt, eddig is az állam finanszírozta jórészt az egyházakat. Ez igaz, tisztelt képviselőtársaim, csakhogy nagyon nagy különbség az, hogy azt a finanszírozási rendszert, amit a szocializmusból örököltünk, olyan provizóri umnak tekintjüke, amelyről legalábbis szóban mindenki elismeri, hogy nem tartja távlatilag alkalmazandó megoldásnak, vagy pedig kialakítunk egy olyan, határidő nélküli végleges rendszert, amelyet ráadásul egy, a magyar állam és a magyar parlament szuveren itását korlátozó nemzetközi szerződéssel is rögzítünk, és ilyen rendszerként rögzítjük azt, ami az egyházak finanszírozásában tartósan és visszafordíthatatlanul kíván szerepet adni az állami költségvetésnek.
