Országgyűlési napló - 1997. évi tavaszi ülésszak
1997. április 7 (257. szám) - Az olimpiai bajnoki járadékról szóló törvényjavaslat általános vitájának folytatása - ELNÖK (G. Nagyné dr. Maczó Ágnes): - DR. TOKAJI FERENC (MSZP):
1970 Az olimpia már az ókorban is fogalom volt. A görög városállamok, amelyek, mint köztudott, állandó és folyamatos harcban álltak egymással, az olimpiai játékok idejére fölfüggesztették ellenségeskedéseiket, ezáltal is biztosítva a játékok zavartalanságát. Az akkori viszonyok mellett nem mindennapi érdeklődéssel és megbecsüléssel követték az eseményeket, tisztelték a versenyzőket és tüntették ki a győzteseket. A győzelem és az azt követő megbecsülés az olimpiai versenyekre életformákat alakított ki, sőt a váro sállamok törvényhozói berendezkedéstől függően rendeleteket alkottak, amelyekben a dicsőséget szerzők megjutalmazására, illetve közmegbecsülésére törekedtek. Az elismerések erkölcsi és anyagi vonzatúak voltak. Az akkori kultuszvilág a győzteseket, illetve azok neveit, tetteit ódába foglalta, szobrot állítottak, sőt olyan is előfordult, hogy a városvédő falba valóban külön bejáratot vágtak a bajnok tiszteletére. Egyegy győztest szinte a város védőpajzsaként tiszteltek. Anyagi elismerésüket pedig egy életre szóló gondoskodás jelezte, amely a legkülönbözőbb formákban jelent meg. A görög civilizáció bukásával a múlt század végéig e nagyszerű és nemes hagyomány sajnos feledésbe merült. Pierre de Coubertin báró újra visszahozta az emberiségnek az olimpia világát, ezzel megteremtve az újkori olimpiákat. Talán ő maga sem gondolta, hogy ezzel egy egész világot átfogó mozgalom lesz, még akkor is, ha az eredeti eszmei célkitűzéseket a XX. század végére részben megváltoztatták. Erre mondják: változnak a korok, változnak az emberek. Az újkori olimpiák mind sikeresebbek lettek, leküzdve birodalmakat, politikai és hatalmi érdekeket; lásd a berlini olimpiát, amikor a harmadik birodalom nagyságrendjét, felsőbbségét lett volna hivatva hangsúlyozni - utólag elmondhatjuk: sikert elenül. Majd a második világháború után a nemzetek magukra találását segítette, pozitívan. Igaz, a katonai tömbök szembenállása a moszkvait és később a Los Angelesit csonkává tette, de az olimpiai mozgalmat mégsem tudta a politika végérvényesen maga alá g yűrni - szerencsére és örömömre. Az olimpiai versenyek ma a világ sporteseményeiben a legnagyobbnak és legrangosabbnak számítanak. Szinte minden számottevő sportág ma már megtalálható itt. Milliók készülnek arra, hogy ide eljussanak, és százmilliók követik , figyelik ilyenkor - hasonlóan, mint valamikor a görög világban, csak nyilván kisebb nagyságrendben - az eseményeket. Ebben a nagy világversenyben bármilyen kis nép is vagyunk, igazi sportnagyhatalomnak számíthatunk. Méltán lehetünk büszkék eredményeinkre . Pedig a sportra jutó összegek rendkívül szerények. Versenyzőink anyagi megbecsülése sajnos messze elmarad a nemzetközi élvonaltól. A most tárgyalandó törvényjavaslat ezen kíván segíteni. Való igaz, hogy számos egykori olimpiai bajnok most, élete alkonyán nagyobb megbecsülésre szorul, ezért a törvényjavaslatot mindenképpen támogatom, hogy ezeknek az embereknek ne kelljen méltatlan helyzetbe kerülni. Ugyanis volt már erre épp elég példa a történelemben. Véleményem szerint, aki legyőzött egy világot, annak a most tervezett juttatás jogos és indokolt. Ez ma 120 embert érint; négyévenként van olimpia - tehát soha nem lesz az állam szempontjából igazi kiadási tétel. (Dr. Kónya Imre az ülésterembe lép.) Ezt a mondatot megismétlem - jegyzőkönyvön kívül - a képvise lő úr kedvéért: aki legyőzött egy világot, annak a most tervezett juttatás szerintem jogos és indokolt. Ez ma 120 embert érint; négyévenként van olimpia - tehát soha nem lesz az állam szempontjából igazi kiadási tétel. Ezért itt nem támogatom az úgymond rá szorultsági elvet. Aki nyer és betöltötte a 35. életévét, annál nincs helye mérlegelésnek. A teljesítményt kell elismerni, utólag. Rászorultsági rendszert alkalmazzunk? - kérdezem én. Akkor újabb szabályokat, procedúrákat teremtsünk? Akinek változik az éle tkörülménye, netán rászorult lesz, az - ismerve más terület bürokratikus gyakorlatait - kérelmezzen, könyörögjön? Vagy kérdem én saját jogi tapasztalatomból: egyszer majd eljussunk oda, hogy erre egy külön intézményt vagy hivatalt hozzunk létre? Úgy érzem, ez fölösleges. Olimpiai bajnoknak lenni sokszor, tudjuk, csak millimétereken, illetve ezredmásodperceken múlik. Tudom, számosan veszítenek méltatlanul. Sokan odaadnák minden európai és világbajnoki
