Országgyűlési napló - 1996. évi őszi ülésszak
1996. december 4 (234. szám) - Beszámoló a magyar tudomány helyzetéről, valamint a magyar tudomány helyzetéről szóló beszámolóból adódó következtetésekről és feladatokról szóló országgyűlési határozati javaslat együttes általános vitája - ELNÖK (G. Nagyné dr. Maczó Ágnes): - POKORNI ZOLTÁN (Fidesz):
3885 Sokféle százalékkal találkozunk, amikor a kutatás és a fejlesztés költségvetési támogatásáró l hallunk. A GDPben megadott, a bruttó hazai termék százalékában megadott számok orientálóak szoktak lenni a nemzetközi összehasonlításban. Nehéz ma megmondani, hogy pontosan mi az igazság. Hogyha az egyik szereplőt halljuk, akkor 0,78 százalékot említ, h ogyha az ezzel a kérdéssel foglalkozó egykori miniszter érvelését olvassuk, ő 3 és 4 százalékot említ; de egy bizonyos, hogy mind a kettő igen messze marad az Európában szokásos 1,5 százaléktól, illetve biztos, hogy alatta marad a kitörést, a stratégiai sz erepet jelentő, illetve azokban az országokban, ahol ezt a kitörést stratégiai elemeként használták ezt a szektort, a 22,5 százalékos támogatottsági aránytól. Tehát van elég dolga a kormánypártoknak, illetve az ellenzéki pártoknak, hogyha a következő évek költségvetésének előkészítésén vitatkoznak, új kutatásfinanszírozási javaslatokat tesznek le az asztalra. Ezt megtettük a költségvetés vitájában, szinte valamennyi párt, én magam is, ilyen javaslatokat letettünk az asztalra. A mai nap, illetve ennek a bes zámolónak az értékelése nem ennek a helye, hogy a kutatás és a tudomány finanszírozásának a gondjairól hosszan beszéljünk, de fontosnak tartom, hogy ezt ne hagyjuk szó nélkül, azért is vettem ezt az elsők sorába. Sokkal fontosabbnak tartom a másik oldalt, a tudomány önmeghatározásának a változását vagy tisztulását, illetve azt, hogy mi az a politika, aminek a mentén reményünk lehet, hogy jelentős összegeket biztosítson részben a költségvetés, részben pedig a piaci szektor, a gazdaság a kutatásra és a fejles ztésre. Mert azt is egészen pontosan látjuk, hogy jól mérhető a költségvetési támogatás, illetve költségvetési eszközökkel ösztönözhető, hogy a piaci szektor, a gazdaság jelentős forrásokat fordítson a fejlesztésre. Ők nyilván az adókedvezmények vagy más e gyéb hatására nem az alapkutatásokba, hanem az alkalmazott kutatásokba fognak elsődlegesen befektetni. Ezt nyilván meg is teszik már most. Egy gondunk természetesen van, hogy nem tudjuk, hogy ezt milyen arányban teszik. Érthető okok miatt a piaci vagy a ko nkurenciaharc elfedi ezeknek az összegeknek a tényleges arányát, de nincs sok okunk az optimizmusra, hogy itt jelentős, nagy innovációk folynának az alkalmazott kutatások terén. Tehát fontos, hogy a parlament, illetve a mindenkori magyar kormány adókedvezm ényekkel, beruházási kedvezményekkel szolgálja ennek a befektetői pénznek az alkalmazott kutatások felé fordulását. Azt is látjuk, hogy a költségvetési támogatások fölosztásában – sajátosságából adódóan – az alapkutatásokra fordított összegeknek kell ilyen értelemben elsőbbséget élvezniük, mert ők nem tudnak közvetlenül a piacról, illetve a befektetői szektorral forrásokat bevonni. De mindez nem ad választ arra, hogy hogyan tekint a politika a tudományra, illetve hogyan tekint a tudomány önmagára. Minek tek intjük a tudományt? Egy olyan szektornak, egy olyan intézménynek, amelyre egy magát európainak valló országnak, egy magát valamire tartó országnak költenie kell, mert illő, hogy költsön, illő, hogy legyen akadémiája, illő, hogy legyen alapkutatás, illetve innovációfejlesztés. Egyfajta "bábszínházeffektusnak" nevezik ezt a rosszmájú hozzáértők. Ahogyan egy város, egy középváros vagy nagyváros fönntart bábszínházat, mert a gyerekeknek mégiscsak járni kell valahova szórakozni és általában a városoknak van báb színháza, ily módon általában az országoknak van valamilyen tudományos élete. Bár ebben a parlamentben megfordult olyan pénzügyminiszter, aki fölvetette ennek a tradíciónak a megkérdőjelezhető voltát, hogy nem feltétlenül szükséges ezt fenntartani. És a ma ga szempontjából igaza van. Ha csak ilyen eltartandó kuriózumként, kulturális palettánkat színesítő intézményként tekintünk a tudományra, illetve a kutatásra, akkor Bokros Lajos kérdésfeltevése indokolható. Mert bizony vannak olyan országok, amelyek ezt ne m engedhetik meg maguknak, és lám, lám, ideigóráig mégiscsak elboldogulnak valahogy. Bizonyos azonban, hogy ettől a kutatóknak nem lesz jobb helyzetük, ettől a magyar tudományosság nem nyer perspektívákat, és bizonyos az is, hogy az ország számára is lezá rul egy távlatos, perspektivikus gondolkodás. Ahhoz, hogy ez megforduljon, ez nemcsak a tudományon múlik, nemcsak a tudomány szerepén múlik, hanem a politikán, a közjó hagyományos megfogalmazóin is. Azt gondolom, hogy igaza van Kulin Ferencnek, amikor azt mondja, hogy nagyon nagy gondossággal kell eljárnunk, amikor a
