Országgyűlési napló - 1996. évi őszi ülésszak
1996. december 4 (234. szám) - Beszámoló a magyar tudomány helyzetéről, valamint a magyar tudomány helyzetéről szóló beszámolóból adódó következtetésekről és feladatokról szóló országgyűlési határozati javaslat együttes általános vitája - DR. OROSZ ISTVÁN (MSZP):
3877 DR. OROSZ ISTVÁN (MSZP) : Tisztelt Elnök Asszony! Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Egy felszólalásra reagálva kedvem lenne e gy – egyébként a néprajztudomány által ismert – szólásmondást idézni, amelyik úgy szól, hogy "Az ember arra támad gúnnyal, amit meg nem ért". De nem teszem ezt. Azért nem, mert számomra ez egy ünnepi alkalom, olyan ünnepi alkalom, amelyen valóban a tudomán y csarnokában is érezhetem magam, nemcsak az Országgyűlésben, hiszen a tudomány alapvető kérdéseiről váltunk szót. Engedjék meg, hogy egy másik idézettel kezdjem. Magyarországon és a szomszédos államokban is tisztában van az értelmiség azzal, hogy az orszá g lakosainak sorsa generációkra menően függ attól, hogyan, milyen alapelvek szerint rakják le a jövő berendezkedés alapjait. Akit a legteljesebb egyetértéssel idéztem, Glatz Ferenc, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, aki a magyar tudomány helyzetéről szó ló beszámolót, az Akadémiáról alkotott törvény értelmében az országgyűlés elé terjesztette. "Ha arra a kérdésre keressük a választ, hogy milyen ma a tudomány helyzete az úgynevezett szocializmusból a szociális piacgazdaság felé tartó Magyarországon, egyet kell értenünk a beszámoló megállapításával. A magyar tudomány intézményrendszerének jelenlegi helyzetét az átmenetiség, a mind egyetemesebb bizonytalanság, a kedvező esélyek és lehetőségek és a súlyosan kedvezőtlen, olykor fenyegető tények összefonódása je llemzi." E tekintetben állapota nem különbözik az országétól. Eddig az idézet. A diagnózis keserű, de igaz. Vélemény szerint a beszámoló és az oktatási, tudományos bizottságnak a beszámolóhoz kapcsolódó határozati javaslata módot és lehetőséget ad a politi ka alkotói számára is, hogy eltöprengjenek, hogyan lehet a magyar tudományosságot kivezetni a mind egyetemesebb bizonytalanságból, s ami legalább ugyanilyen fontos, milyen alapelvek szerint rakják le a jövendő berendezkedés alapjait. Úgy vélem, nemcsak bes zélni kellene arról a közhellyé vált megállapításról, hogy a gazdasági felemelkedés lehetőségét, a tudomány és az oktatás lehetőségét a tudomány és az oktatás fejlesztésével kell megalapozni, hanem tenni is kellene ennek érdekében. A múlt század végén az é szakeurópai országok, századunkban Japán és a távolkeleti államok példázták, hogy az elmaradottságból ki lehet törni, hogy a felzárkózás a legfejlettebb országokhoz nem reménytelen. Ebben azonban nemcsak akkor kell költeni a tudományra és az oktatásra, a mikor már gazdagok és fejlettek vagyunk, hanem a szegénység, az átmenetiség és az egyetemes bizonytalanság időszakában is. A példáért nem is kell Japánba vagy DélKoreába menni, hiszen így alapozódott meg Magyarország felzárkózásának folyamata a dualizmus korában, amelyet sajnos már a két háború között, még inkább az 1945 utáni periódusban az elmaradás, a fejlett országoktól való leszakadás követett. A mai helyzet súlyos és fenyegető tényei között kétségkívül első helyen áll a bruttó nemzeti termékből a kut atásra fordított részarány drámai csökkenése: az évtizedekkel ezelőtti 2 százalékról 0,4 százalékra. Azt is látnunk kell azonban, hogy a csökkenésnek nem az a legfontosabb és nem csak az az oka, és nem is az a legfőbb oka, hogy a költségvetési támogatások radikálisan csökkentek, hanem az is, hogy a vállalati kutatófejlesztő helyek jó része megszűnt vagy tevékenysége minimálisra zsugorodott. Ezt a kialakult helyzetet nem lehet elválasztani a privatizáció eddigi gyakorlatától, amely nem törekedett arra, hogy a magánkézbe kerülő vállalatok kutatófejlesztő intézeteinek felszámolását megakadályozza. Azok az intézkedések, amelyek az állami vállalatok esetében megszüntették a kötelező műszaki fejlesztési alapok képzését, illetve 1988tól csak központi műszaki fej lesztési alap képzését írták elő, szintén nem abba az irányba hatottak, hogy növekedjék a kutatások támogatására fordítandó összeg. Mindezt még megtetézték azok az intézkedések, amelyek államháztartási reform ürügyén a korábbi jól működő alapok – például a z alapkutatásokat első helyen támogató Országos Tudományos Kutatási Alap – felszámolását, más alapokba való beolvasztását tűzték ki célul. Az OTKA sorsa mutatja, hogy a kormányzati törődést
