Országgyűlési napló - 1996. évi tavaszi ülésszak
1996. június 4 (184. szám) - Nagy Imre, mártírhalált halt magyar miniszterelnök emlékének törvénybe iktatásáról szóló törvényjavaslat általános vitájának folytatása - ELNÖK (dr. Füzessy Tibor): - DR. CSAPODY MIKLÓS, az MDF
4166 megbékélés, hiába tudjuk József Attilától: Elegendő harc, hogy a múltat be kell vallani. Nem lett megbékélés, mert nem lehetett elegendő a holtak méltó eltemetése, nem volt elegendő az emlékező díszbeszéd, nem volt elegendő, mert kisajátító lett az örökség lelkes avagy zavart vállalása. Nem lett megbékélés, mert a konok igazodás, a lefedés és a feledtetés győzött, elmaradt tehát a bocsánatkérés. Nem lett megbékélés, mert a siratók és az emlékező utókor mellett ott álltak Nagy Imre mártírtársai és az áldozatok sírjai mellett a gyilkosok is, anélkül, hogy megkövették volna az áldozatokat, a holtakat és az élőket. Bűnvallás, bűnbocsánat és bocsánatkérés nélkül pedig nem lehet és nem is lett megbékélés. Nem lehetett, mert hiányzott és ma is hiányzik a megkövetés, a bocsánat és a megbékélés előfeltétele. Így nem lehet közös emlékművet állítani a béke utókorában. Nem lehet a gyilkosra és az áldozatra ugyanazzal a lélekkel e mlékezni. Tisztelt Ház! Tegnap a szóban forgó törvényjavaslatot épp azok terjesztették elő, akik részben talán személyükben, vagy pártjuk részéről érintettek, és akik soha sem kértek bocsánatot a múltért, pedig a megkövetés többet adott volna, nagyobb béke sséget teremthetett volna a szívekben, mint a protokoll, a gyászzene, a fogadás és a lesütött szemmel kierőszakolt megemlékezések. Vajon hányan vannak ebben a teremben olyanok, akik évtizedeken át becsmérelték a revizionista Nagy Imrét és áruló bandáját? H ányan lehetnek, akik gyűlölettel, megtévedten vagy karrierkényszerből beszéltek János király országában a Magyar Szocialista Munkáspárt taggyűlésein, pártnapokon vagy más alkalmakkor az '56os ellenforradalomról? És most az MSZP beterjeszti ezt a törvényja vaslatot. (Közbeszólás jobb oldalon: Gyalázat!) Az MSZP előterjesztője tegnap Albert Camust idézte a magyar forradalomról. Amit ő idézett, a magyar áldozatok erkölcsi értékéről a világ előtt, igaz volt, de épp tőle hallani furcsa volt, bornírt és némiképp en megbotránkoztató, mint ahogy a törvényjavaslat beterjesztése és pártpolitikai gátlástalanság és arcátlanság. Gátlástalanság, mert kiszakítani kívánja Nagy Imrét a magyar társadalom elpusztított ezreinek közösségéből. Azt a mártírt, aki mint a szónok mon dta, elfogadta ugyan a rendszer lényegét, de - teszem hozzá - kommunista pártja helyett a döntő pillanatban magyar nemzetét választotta. És arcátlanság volt, mert Nagy Imre alakját és emlékét pártpolitikai szimbólummá kívánja stilizálni, kisajátítva azt. H add idézzek valamit én is Albert Camustől, figyelmébe ajánlva szavait azoknak főképp, akik úgy érezhetik, őket is illeti. 1956 októberében Párizsban - mondja Camus - még olyanok is, akik azelőtt valamilyen szertelen, de hőn szeretett gyermeknek kijáró ell ágyulással figyelték a szovjet kisded játékait, ezúttal tiltakoztak a mongolok budapesti tatárjárása ellen. Engem, aki akkor 43 éves fejjel is együgyű maradtam, a háládatosság meleg hulláma öntött el, amikor elgondoltam: milyen erőfeszítésükbe kerülhetett eljutni az igazsághoz. Három hónap múltán, amikor Párizsban szokás szerint képviselőt választottunk, ugyanezek az emberek visszaléptek a kommunisták javára, akik pedig annak idején természetesen a magyar felkelés eltiprását követelték. De tették ezt búbána ttal tele, szólván: komiszkodtok a magyarokkal, szégyelljétek magatokat. Bizony, szomorodott szívvel fogunk a második fordulóban rátok szavazni. Azóta némileg enyhült szomorúságuk, de továbbra is a rossz cselekedet akcióegységének hívei maradtak. Oda térek vissza, ahol Nagy Imre egyesült a nemzetével. Elvtársak! - mondta akkor. Nincs elvtárs! - válaszolta a tömeg. S ezt a pillanatot a történész Rainer M. János így értékeli az október 23ai beszédről írva: "Nagy Imre este kilenc óra tájban érkezett a Parlame ntbe, s lépett a téren feszülten várakozó tömeg elé. Már a megszólítás: Elvtársak! is csalódást és indulatos visszautasítást váltott ki a tüntető százezrekből. Még inkább beszéde, amelyben az '53 júniusi kormányprogramot, úgymond a párton belüli tárgyalást és tisztázást jelölte meg a kibontakozás útjaként. Ezután felszólította az embereket, hogy térjenek haza. A tér ki is ürült. Az emberek azonban keserű
