Országgyűlési napló - 1995. évi őszi ülésszak
1995. szeptember 18 (106. szám) - Az életüktől és szabadságuktól politikai okból jogtalanul megfosztottak kárpótlásáról szóló 1992. évi XXXII. törvény módosításáról szóló törvényjavaslat általános vitájának folytatása - ELNÖK (G. Nagyné dr. Maczó Ágnes): - DR. CSAPODY MIKLÓS (MDF):
419 A Felvidéken élő, pontosabban az onnan kitelepí tett magyarok sorsa tehát nagyon fontos és ha a sérelmet elszenvedetteket, esetleg az utódokat éppen a méltányosság és az alkotmányosság szellemében kárpótolni kívánjuk, akkor ez most kötelesség. És ezt nem a jegyzőkönyvnek mondom természetesen, hanem a ko rmány figyelmét - amely megvan, megvolt ebben az irányban - pusztán további frissességre szeretném serkenteni, tehát én nem valamilyen fajta történelmi papírletételt végzek itt most, hogy ez is hangozzon el a jegyzőkönyv kedvéért, és aztán majd a kormány.. . Én nagyon komolyan gondolom, éppen annak érdekében, hogy lezárható legyen ez a kérdés - mármint a Csehszlovákiából kitelepített magyarok ügye , hogy ezt a kérdést újra elő kell venni, újra meg kell fontolni. Alapvető jogaikat ugyanis súlyos sérelem feny egeti, sőt, ez már meg is történt tulajdonképpen a földkárpótlásnak az elmaradásával, hiszen ezek az emberek - kedves képviselőtársaim - 150160 ezer katasztrális hold földet voltak kénytelenek otthagyni a szülőföldjükön. Sajnos a Csehszlovákiából áttelepí tettekkel és a Jugoszláviából elmenekültekkel kapcsolatban pedig olyan szerződést kötött hajdan a megszállt Magyarország, amely kizárta annak lehetőségét - ebből majd néhány passzust kell idéznem , hogy ezek az emberek volt államukkal szemben kárpótlással lépjenek fel. Az igazságtétel sok hézaga közül talán ez a legnagyobb. Az is nagyon fontos, hogy még azok az emberek sem kaptak kárpótlást, akiket az önkényuralom idején bírósági ítélet nélkül végeztek ki, beleértve a sortüzek áldozatait is. Az a baj, hogy a rendszerváltozás óta a kormányzatok nem áldoztak és - úgy látszik - nem áldoznak egy gazdaságilag viszonylag jelentéktelen összeget erre a társadalomlélektanilag fontos kérdésre. Tehát nem pusztán történelmi, morális igazságtételről van szó, és nem pus ztán a szó adminisztratív, technikai értelmében vett igazságtételről van szó, hanem 70 ezer magyar állampolgárnak - ha még élnek - és családtagjaiknak egy nagyon fontos pszichikai körülményéről is, ami persze nyilván minden egyéb esetben a kárpótlásban éri ntetteknél más és más mértékben és módon jelentkezik. Különös, hogy a kivégzettek hozzátartozóinak a még a Németh Miklós által 1989ben ígért egymillió forintból mára az ítélet nélkül kivégzettek számára 300 ezer forint lett, és a politikai kárpótlás, a '9 2es törvény voltaképpen nem került végrehajtásra az állam által nem üldözött áldozatok kárpótlásával kapcsolatban sem. Itt előttem fekszik természetesen az Alkotmánybíróságnak nemcsak az 1995. február 8ai határozata a diszkrimináció elkerüléséről és enne k kötelezettségéről, hanem az 1994. január 4ei alkotmánybírósági határozat is, amely a Felvidékről kitelepítettekkel kapcsolatban a következőt állapítja meg: Magyarországot az 1947. évi XVIII. törvénnyel becikkezett Párizsi Békeszerződés 27. cikke értelmé ben csak a Magyarországon levő javakra, törvényes jogokra vagy érdekekre nézve terheli visszaállítási kötelezettség. E tekintetben tehát - folytatódik az idézet - Magyarország a határain kívül magyar állampolgárok tulajdonában más országok által okozott ká rokért nem köteles helytállni, arra is figyelemmel, hogy a külföldön levő vagyontárgyak nem részei a magyar állami vagyonnak. A kárpótlás kérdése tehát csak azokban az esetekben merülhet fel, amikor a magyar állam nemzetközi szerződéssel magyar állampolgár ok magántulajdonáról vagy vagyoni jogairól mondott le. Tehát az Alkotmánybíróság 1994es határozata szerint itt a Magyarország területén kívül esett károk miatt kárpótlás nem adható. Azonban arra szeretném felhívni a tisztelt Ház figyelmét, hogy 1949ben a z akkori magyar állam és az akkori csehszlovák állam között köttetett egy olyan megállapodás - az úgynevezett Csorbatói egyezmény , amely a mai napig hivatalosan nem hozzáférhető. Ennek lényege az, hogy a magyar állam a csehszlovák állammal szembeni hábo rús kártérítési kötelezettségeknek a kitelepített magyarok ingatlanaival tett eleget. Ez - ha így történt - nemcsak nemzetközi jogi nonszensz, hanem erkölcsileg a legalantasabb cselekedet. Világos, hogy lezárul egy háborús béketárgyalási folyamat, világos, hogy kijelöltetnek a régiúj határok, és akkor az az anyaország, az a maradék Magyarország az ismert paraméterek függvényében a saját egykori polgárainak az ingatlanaival tesz eleget a háborús kártérítésnek.
