Országgyűlési napló - 1993. évi őszi ülésszak
1993. november 15. hétfő, őszi ülésszak 24. nap (342.) - A Magyar Köztársaság 1994. évi költségvetéséről szóló törvényjavaslat általános vitájának folytatása - ELNÖK (Vörös Vince): - POZSGAY IMRE (független)
1702 piacgazdaságot megteremteni úgy, hogy jelenleg ennek a versenyképességnek az eszközei nincsenek a birtokunkban. A monetáris restrikció eszközei nem bizonyultak elegendőnek e jelenség kezelésére, egyrészt, mert nem nyúltak hozzá azokhoz a strukturális okokhoz, amelyek ennek a típusú gazdaságnak a válságát, a rendszer bukását okozták. Így, ebből a szempontból nézve a gazdaságpolitikát s a gazdasági helyzetet, azt kell mondanom, hogy sem költségvetési, államháztartási, sem egyéb eszközökkel nem rendelkezik a magyar nemzetgazdaság, s az ehhez szükséges képességeket sem szerezheti meg egyetlen kormány sem, hogy kikerüljünk ebből a válságból. Gondolják meg, hogy a hosszú stagnáció, majd az utóbbi években felgyorsult GDPcsökkenés mértéke olyan, hogy az már önmagában a kilátástalanság érzését kelti, s a gazdaságban ez az érzés kétségtelen, nemcsak immobilitáshoz, hanem passzivitáshoz, majd a kezdeményezés re váró rétegekben éppenhogy visszatartáshoz vezet. Ha önmagában a gazdasági eszközöket nem nézem, azt kell mondanom, hogy a lélektani feltételei sincsenek meg egy új kezdeményezésnek. Itt szokott a buktatója lenni minden gazdaságpolitikai újításnak. Valób an lehetségese növekedés és lehetségese a hazai termékek és a hazai ipar védelme? Az előbb azért említettem nyitott gazdaságunk révén a világgazdasági helyzetet, mert erre a helyzetre utalván azt is érzékeltetni szerettem volna, hogy mihelyt ez a recessz ió megjelenik a nálunknál fejlettebb térségekben, a legnagyobb leleményességet mutatják a szavakban monetáris, valójában azonban protekcionista állami beavatkozások rendszerének. E leleményességben megelőzhetetlen az Európai Gazdasági Közösség, a Közös Pia c és így tovább. Ezt nem korholásul mondom, miért tennének másként. Természetes következménye a legcsekélyebb recessziónak is, erre sem adódott megfelelő teljesítményű eszközünk. A növekedést igenlő és a növekedést kezdeményező politikai gondolatokkal szem ben tapasztalati érveket szoktak felemlegetni. Ez nagyon logikus dolog és nagyon helyénvaló, minden vitában magam is elfogadom. Ám e tapasztalati érvek között éppen a magyar nemzetgazdaság legújabb kori történelmében azokat a kudarcokat szokták felemlegetn i, amelyek egy növekedés elindításakor érték, legutóbb a legnagyobb mértékben éppen 1985ben egy becsvágyó, megalapozatlan terv következtében. Ám miért kellene ezt a tapasztalati érvet fatális és kikerülhetetlen ellenérvként használni a nemzetgazdasági pro gramokhoz szükséges állami magatartásban. Végig kellene gondolni, hogy miért vallott kudarcot eddigi minden növekedést ösztönző elképzelés. Pontosan azért, amiért minden más egyéb kezdeményezés is lelohadt. Említettem az előbb, változatlan szerkezetben, a struktúrához hozzá nem nyúlván tulajdonképpen szükségszerű, hogy ezek a kezdeményezések, növekedést ösztönző cselekedetek kudarcba fulladnak. Ám az sem kétséges — megismétlem — , hogy a lecsúszás és a visszaesés folyamatának meggátlását szolgáló eszközök kö zül eddig egyik sem bizonyult eredményesnek. S amiért szót kértem, éppen e politikai vitához kapcsolódva, az éppen az, hogy úgy vélem, egy sürgetett és mégis jót átgondolt — volt rá idő eddig is — költségvetési, államháztartási reform, e téren végrehajtott struktúraváltás lehetőségei, eszközei a kezünkben vannak. Ha ehhez, mondhatnám azt is, hogy egy konszenzusra törekvő gazdaságpolitikai ambíció társulna, akkor a növekedés oldaná meg azokat a költségvetési gondokat, amelyek ma itt a kezünk ügyébe esnek, s amelyek csökkenő jövedelem mellett növekvő költségvetési hiánnyal számolnak. Végül is e hiánynak különös természete van. Igazán nem óhajtom drámai elemekkel tűzdelni ennek a gondolatmenetnek a lényegét, de ha a költségvetési hiány szabja meg a gazdasági ma gatartás egészét, s az a beszűkülő égboltlátószög szabja meg a gazdasági magatartásokat, amely az állami költségvetés hiányából fakadó cselekedeteket jelenti, akkor ez végül is katasztrofális következményekhez vezethet. Ha egy gazdaságpolitikai újítással, reformmal és kezdeményezéssel ennek az irányzatnak nem tudunk ellenszegülni, akkor a csőd, a dolgok kritikája végzi el a műveletet, amit esetleg tervezve el lehetett volna végezni.
