Országgyűlési napló - 1993. évi őszi ülésszak
1993. november 15. hétfő, őszi ülésszak 24. nap (342.) - A Magyar Köztársaság 1994. évi költségvetéséről szóló törvényjavaslat általános vitájának folytatása - ELNÖK (Vörös Vince): - FEKETE GYULA, DR. (MDF)
1695 például a tőkefelhalmozás lassítása, a vagyoni különbségek mérséklése. Azonb an egy ilyen szándék teljesen ellentétes a tulajdonreform céljaival. Politikai szándék lehet például a hazai kistulajdonosok vagyoni helyzetét gyengíteni szándékozó és a részvénytőkének egyoldalú előnyöket megteremtő komprádor monopolista törekvés is. Érte lmetlen bevételkiesés az állami termelő vagyon milliárdos vagy billiós nagysága után nem megkövetelni a vagyonarányos befizetést. Már a választások előtt nyilvánvaló volt, hogy a csődeljárások és a privitizáció átmenetileg leszűkíti az adófizetők körét. Na gyon keményen meg kell tehát követelni az állami vagyont használó menedzsmenttől a vagyonarányos hozadék költségvetésbe történő befizetését. Már akkor lehetett látni, hogy nagyarányú költségvetési deficit elkerülhetetlen lesz, ha ezen a téren engedünk. Bek erült tehát a választási programunkba is ez a követelmény. Sajnos, már az 1991. és az 1992. évi Vagyonpolitikai Irányelvek tárgyalásánál kiderült, hogy nem tudjuk érvényre juttatni ígéreteinket a pénzügyi tárca ellenállása miatt. A vállalatok privatizáció előtti feljavítása, a használt állami vagyon nagyságának a bizonytalansága és más technikai nehézségek szolgáltak hivatkozási alapul indítványaink elutasítása során. Ma már látható a teljesítménykövetelményekről való lemondás súlyos ára, nem javultak föl e zek a vállalatok, sőt gyorsuló a vagyonvesztésük, továbbá nem sikerült adókkal pótolni a költségvetésben a még mindig több száz milliárdos állami vagyon használatának a kieső hozadékát. Ha már a vagyonvesztést említem, nagyon fájlalom, hogy nem kaptuk kézh ez az államháztartási törvényben előírt állami vagyonmérleget. A választókörzetem — Budapest IV. kerületi önkormányzata — ez év októberében mintaszerűen tájékoztatta az önkormányzati képviselőket az önkormányzati vagyon helyzetének az alakulásáról. A vagyo nt forgalomképesség, ingó- és ingatlanjellegük szerint is csoportosítja, nyomon követhető 1991től a vagyonváltozás mértéke. Ha az önkormányzatoktól megköveteljük — nagyon helyesen — ezt a vagyonmérleget, akkor a végrehajtó hatalomnak is példát kellene mut atnia, és prezentálnia kellene az állami vagyon eddigi és 1994re várható változását. A deficit enyhítése érdekében a továbbiakban nem szabadna lemondani az állami vagyon használati díjának a megköveteléséről. Ellenérvként gyakran elhangzik, hogy éppen azé rt van szükség az állami vagyon leépítésére, a magántulajdonításra, mert gazdaságosan az állam nem tudja ezt a vagyont működtetni. A választ elfogadom, de nem minden területen és nem minden ágazatban. Csak utalni kívánok arra, hogy a reformkori Magyarorszá g 1828 és 1847 közötti költségvetéseinek bevételi oldalát 40%ban koronauradalmak, kincstári kezelésű bányák működtetéséből befolyt befizetés biztosította. Sok nyugateurópai ország leépítette az állami tulajdont, de nem minden ágazatban. Ha eleve meg sem követeljük az állami vállalatok hatékonysági minimumát, ha nem kötjük szankciókhoz a befizetések elmaradását, akkor ne csodálkozzunk azon, hogy elmaradnak ezek a befizetések, és kiesésük tovább növeli a költségvetés hiányát. Példát lehetne venni akár az an gol, akár a francia, akár a belga törvényhozástól, ahol a képviselők nem engedik meg, hogy egyfajta nyugalmas kliensállás legyen az állami tulajdonú vállalatok vezetői posztja, és szigorú hozamkövetelményeket írnak elő. Olyat, mintha valós tulajdonosok len nének. Példák hosszú sorát hoztam fel amellett, hogy most a csökkenő termelés periódusában ésszerűtlen lépés lenne egy költségvetési egyensúly kierőszakolása. Ez nem jelenti azt, hogy jó és üdvös dolog a 330 milliárdos deficit. Csupán annyit jelent, hogy e z a kisebbik rossz. Meg kell említenem még egy tényezőt. Több környező ország gyors inflációja és áruhiánya miatt ezekben az országokban a forintot konvertibilis valutát pótló fizetőeszköznek tekintik. Ez a többmilliárd forintra becsült kinnlevőség itthon eddig is enyhítette az inflációs nyomást, és ameddig vissza nem élünk ezzel a magyar gazdaságot meghitelező tényezővel, addig ez a lehetőség rendelkezésünkre áll.
