Országgyűlési napló - 1993. évi őszi ülésszak
1993. november 2. kedd, őszi ülésszak 21. nap (339.) - Az 1993. és 1994. évi Vagyonpolitikai Irányelvekről szóló országgyűlési határozati javaslatok együttes általános vitája - ELNÖK (Dornbach Alajos): - PÁL LÁSZLÓ, a Magyar Szocialista Párt vezérszónoka:
1441 Csak a példa kedvéért mondom: mondjuk, a gázszolgáltató vállalatok privatizációjában azonban a pályáztatás egyelőre nem vezetett eredmé nyre — megígérem, hogy továbbra sem fog jó eredményhez vezetni, mert tárgyalni kell, folyamatosan tárgyalni kell, számos feltételt kell tudni, és ki kell tudni tárgyalni. Például egy olyan kérdést, hogy honnan fogja majd szállítani a pályázó a gázt, ehhez ki adja a csöveket vagy ki biztosítja a koncesszió lehetőségét, vagy a területkisajátításokat — és sorolhatnám — , nem lehet egy pályázattal, egyszerűen elintézni. Lehet, hogy egy pályázat alkalmas arra, hogy egy előkvalifikációt végezzünk a majdani jelentk ezők között — erre lehet alkalmas — , de maga a szerződéskötési aktus akkor hoz eredményt az országnak, hogyha ezt komoly esetekben komolyan végigtárgyaljuk. Gondom van a zárt pályázatokkal: a zárt kör nem lenne baj, de hogy az eredmények zártak, a tárgyalá sok zártak, az már baj — a kettőnek az összemosása meg óriási baj. A külső ellenőrzésről — szintén a tapasztalatok közül — megint csak azt mondanám, hogy a törvényeink rosszak ebben a tekintetben. A törvények végeredményben egy hierarchia kezébe adták az e gész vagyonnal való gazdálkodás módszerét. Ez hiba volt. Ezt itt vitattuk, önök úgy szavaztak, ahogy szavaztak. Jó lenne, hogyha felülvizsgálnák korábbi szavazataikat. Van ugyan valamekkora javuló nyilvánosság: én érzem az ÁVÜ törekvését, hogy kiadványokka l, reklámmal, televízió, rádióműsorokkal és egyebekkel valahol hirdessen, javítsa a kapcsolatot a nyilvánossággal. Vegyük azonban észre, hogy ez a nyilvánosság nem ott kezdődik, ahol kezdődnie kellene. Ez nem ott kezdődik, hogy ha valamit az ÁVÜ el akar a dni, akkor az érintett vállalat vezetőivel és dolgozóival ezt végigtárgyalná, hogy megállapodna a feltételekben. … úgy kezeli, hogy "Az enyém a tulajdon, azt csinálok vele, amit akarok". Azt hiszem, itt van az első óriási lyuk a nyilvánosság életrajzán: az érintettekkel tárgyalni kell. Nem lehet belőle kihagyni őket. Jól privatizálni nem is lehet akkor, hogyha az érintettek már a kiírásból és az elbírálásból kimaradnak. Az Országgyűlés szerepéről itt többször esett már szó, többek között privatizációs albiz ottság létrejöttét üdvözölték sokan. Én is üdvözlöm: jobb, mint ha nem lenne — bár nem biztos, hogy sokkal jobb. Arra volt jó a privatizációs albizottság létrehozásában való konszenzus, hogy nehogy egy privatizációs bizottság jöjjön létre. A privatizációs albizottság fölött ülhet még egy szűrő, a gazdasági bizottság, amelyiken ami átjön, az kikerül a Parlament elé, ami nem jön át, az nem kerül ki a Parlament elé. Ez a szűrő arra is jó, hogy ha privatizációs bizottsága lenne a Parlamentnek, akkor 386 képvise lő közül verbuválódhatnának a tagok, hogyha viszont albizottságként jön létre, csak 26 tag közül verbuválódhatnak a tagok. Mellékesen, ugye, az albizottság azt is jelenti, hogy a gazdasági bizottság tagjai általában a bizottságban is és számos más albizott ságban is el vannak foglalva, tehát meg lehet oldani, hogy viszonylag keveset foglalkozzunk a privatizációs kérdésekkel. Ennek megfelelően én azt mondom, ez egy jó kezdeményezés, örülök, hogy van, jobb, mintha nem lenne, de azért azt ne mondjuk, hogy a pri vatizációs albizottság egy komplett ellenőrző fórum ebben a folyamatban. Áttérnék a '93as, '94es Irányelvek néhány konkrétabb ügyére. Miniszter úr azzal kezdte, hogy most már a gazdasági hatékonyság került a privatizációs célok homlokterébe. Valóban: az Irányelvekben most már viszonylag elöl van leírva ez a cél — de ettől semmi nem változott. A törvényi környezet ugyanolyan hibás, mint amiről az előbb beszéltem, szerintem az elbírálási mechanizmusok ugyanolyan hibásak, mint amiről az előbb beszéltem, és a célok között hogyha megnézzük, hogy például az előbb említett kárpótlási vagy kisbefektetői célú, körülbelül 330 milliárd forint érték nem a gazdasági hatékonyság céljából kerül értékesítésre, akkor azt kell mondanom, hogy ez csak egy lózung, ez nem igaz: a valóságban nem a gazdasági hatékonyság került az első helyre. A '93as Irányelvekről megint tárgyalunk, most már novemberben — tehát felülmúltuk a tavalyi rekordot. Meggyőződésem, hogy nem szabad felhatalmazni visszamenőleg, vagy legitimálni visszamenől eg, ami történt 1993ban a vagyonnal. A Parlament nem vállalhat közösséget azzal, hogy
